Harminc után az ember mint az állat:
kuckóra vágyik, meghúzná magát,
kóborkutya-sorsába belefáradt,
társait únja, a füstös dumákat
s padlásszobáját, a "bohém-tanyát".
Mint gondos kertész számontartja őszi
virágait, számolja hajaszálát:
gyér kincsek... és nehéz tükrökben őrzi,
de csak pusztul-vész, számlálni se győzi
s homloknak becézi tar koponyáját.
Fárasztja minden... az élénk szinek,
festményen jobban tűri el a zöldet;
szinészlányok és táncosnők helyett
aranyhalakat gyüjt vagy bélyeget
s olykor már maga is elhiszi: bölcs lett.
De éjszaka... egyedül... fel-felébred,
szemközt, jövője dermed a falon
és látja magát reszketeg szegénynek,
krumplin-motyogó szegényházi vénnek
s fülledt párnájába sír: Irgalom!...
Az első szél ledönti a lábáról
és ágyba hull, miként halálos-ágyba,
a régi jó biztonság messze-pártolt,
az ember fél egyedül a haláltól
s példát idéz... tünődik... csonka pálya...
Nem, nem!... Fiú, vedd sorsod a kezedbe,
az árnyék nő... fogy a remény... öregszel -
nézd, mint reszket a szélben a cseresznye,
azt reszketi: valamit még lehetne,
most vagy soha, tenni az életeddel.