Kezdjük egy idézettel, amit nem abból a tanulmányból veszünk, amiről a továbbiakban lesz szó, hanem H. G. Wells: A világtörténet alapvonalai című, meg nem érdemelt népszerűségre jutott művéből.
"Giolitti szocializáló politikája viharos ellenhatást váltott ki azokban a társadalmi osztályokban, amelyeket érdekeik a magántulajdonhoz fűztek és ebből a magból sarjadt ki fiatalemberek egy szervezete, a fascio, amely eltökélt szándékkal, fekete ingben hirdette szóval és tettel a legizzóbb nacionalizmust és antiszocializmust... A fasiszták hamarosan legyűrték a kommunisták elszórt és szentimentális ellenállását...
A liberális vezetőket és írókat lefogták és fütykösökkel elverték... A kommunizmus árnyékának helyébe valóságos betyárvilág lépett... Egyidőben sikerült nagyjában helyreállítani Olaszország gazdasági egyensúlyát, termelőképességét, de a nagy ország gazdasági jövője mind a mai napig sötét és bizonytalan..."
Így ír a fasizmusról a fasizmus születése utáni harmadik esztendőben H. G. Wells s ha abban, amit a születéséről ír, van is igazság - mióta az ember forradalmakat csinál, minden forradalom uszálya szennyben hempergőzött meg -, abban már, amit "sötét" és "bizonytalan" jövőjéről mond, rossz jósnak bizonyul. De Wells nem történetíró; még kevésbé próféta.
Hitler-tanulmányának előszavában Fenyő Miksa azt írja, hogy "nem a lélekbúvár kísérletéről, nem a történetíró visszafelé néző próféciájáról, nem is a lyrikus magaelemzéséről van itten szó". Tanulmányát "a tárgyilagosság becsületes szándékával (ki tudja ellenőrizni kortárs, hogy ez mennyire sikerült neki?) sine ira, de nem épen studium nélkül" írta. Így beszél a publicista, aki nem becsüli le, de nem is becsüli túl munkáját; komolyan veszi; s ha már történetírói példák lebegnek előtte, akkor nem egy Wells, hanem egy Burckhardt, egy Taine, egy Renan az ideálja.
E tanulmány a Hitler-probléma megfejtésére akar vállalkozni, nem is egy egész évvel a horogkeresztes forradalom megszületése után. A feladat legnagyobb nehézsége, hogy "egysíkon az eseményekkel hiányzanak az alpesi csúcsok, melyek magasságából a mának izgató jelenségeit áttekinthetnők".
De a probléma megfejtésének van egy másik nagy akadálya is. Hiányzanak a történelmi dokumentumok. Komoly esszéíró nem alapíthatja megfigyeléseit s következtetéseit "sem egy pártpolitikai küzdelem propaganda-írásaira, plakátjaira, népgyűlési beszédeire, sem egy tizenegyhónapos kormányzati rezsim zavaros gesztusaira, eruptív cselekedeteire s tapogatódzó kísérleteire".
Ami szegényes nyomtatott anyag a horogkeresztes mozgalomról rendelkezésre áll, azt az esszéíró mind végigbúvárkodta s amit az alig egyesztendős uralom a kultúrális, szociális és gazdasági tevékenység s a külpolitika terén gyakorlatilag felmutathatott, azt is rendre alapos vizsgálat tárgyává tette.
A nyomtatott anyagból kimutatja a nemzeti szocializmus gondolatainak tisztázatlanságát s belső ellentmondásait, a zsidókérdésben Nietzschéig menő hivatkozások hamisságát, s a vezérségre jutott Hitler árulását a programmvalló Hitlerrel szemben. Bevallja, hogy tévedhet, mikor azt írja, hogy Hitlerből hiányzik a férfias őszinteség; de amiben úgy érzi, hogy nem téved, az az, hogy hiányzik belőle "az a magasabbrendű szellemiség, mely Napoleon egy-egy mondatából kiárad, s amely Mussolini írásainak, nyilatkozatainak valami különös atmoszférát ad".
Hitler hívei ugyan azt felelhetnék erre, hogy várjuk meg a nemzeti szocializmus születésének tizedik évfordulóját s a tíz évvel idősebb Hitlert. Fenyőt magát is skeptikussá teszi a maga hitetlenségével szemben az a tény, hogy tíz- és tízmillió német vak rajongással követi a vezért: "kell tehát valami szuggesztív, a tömegek lelkét megmozgató erőnek lakoznia benne"; amit Fenyő állít, az csupán annyi, hogy a vezér írásaiban semmi nyomát nem leli ennek a szuggesztivitásnak.
Másrészt elismeri, hogy bármily tudománytalan is a nemzeti szocializmus fajelméleti tanítása, a kérdés az: alkalmas-e ez a tanítás arra, hogy, függetlenül belső igazságától, a németség önérzetét felfokozza, s oly teljesítményekre serkentse, melyekben a németség javaereje nyilatkozik meg? Nos, az eredmény: a német birodalom egysége (aminek állandóságában azonban az esszéíró ismét kételkedik, mert a nemzeti szocializmus szembenállása a katolicizmussal a bajor-porosz ellentétet előbb-utóbb kirobbanthatja, sőt egy Wotan-kultusz magát a német protestantizmust is csatasorba állíthatja a kereszt védelmében).
Hitler tehát befejezte Bismarck művét: a német birodalom e pillanatban valóban egységes. S a mozgalom szociális és nemzetgazdasági téren elért eddigi eredményei is figyelemreméltóak. Ha már most Fenyő ezekkel az eredményekkel a Hitler-forradalom szabadság-ellenességét, demokrácia-ellenességét, parlament-ellenességét szegzi szembe mint elveszett értékeket: érvelése bár itt is mindvégig helytálló, e ponton a vita már meddőnek mutatkozik... hiszen mindenfajta diktatúra szabadság-ellenes és demokrácia-ellenes és parlament-ellenes. Hogyne volna hát az a német, vagyis éppen az a szellemterület, melyen a diktatúra filozófiai talajból sarjadt.
Tanulmánya előszavában Fenyő elhárítja magától a lélekbúvár szempontjait; kár; hatalmas tájékozottsága és kitünő tolla egy ily átfogóbb műre is hivatottá tennék. Kár, hogy elejtette annak a bölcseleti szemléletnek kifejtését, mely a német és francia szellem ellentétességére nem csak geo- és ethno-politikai szempontból világít rá, de visszavezeti ezt a két kibékíthetetlen világnézetet a francia szabadság-ideálig és a német engedelmesség-ideálig: a rousseaui szellemig és a kanti szellemig, mely a párisi forradalom emberi jogokat proklamáló harsonájára a porosz Königsbergből a kötelesség jelszavával felelt.
A német horogkeresztes forradalom még nem futotta ki formáját; még nincs stílusa; hihetőleg nem is a német történelem utolsó szava. De bizonyos, hogy a német szellemből eddig hiányzott az az államalkotó képesség, amit megtalálunk az Európa nyugatán élő nemzetekben, de megtalálunk akár Európa keletén is: például a magyarban. Hiányzik belőle az állampolgári szabadságjogoknak az a tisztelete is, aminek hijja egyformán könnyűvé tette és teszi az Isten kegyelméből való császárság és a führeri diktatúra kormányformáját.
Fenyőt ezúttal nem érdekelte ez a lélekbúvári kísérlet. Azt írja már bevezetőben, hogy "egészen más, nagyobb dologról: a magyarság ügyéről, a magyar jövő alakulásáról van itten szó". Hogy miért? Erre tanulmánya befejező részében adja meg a feleletet: azért, mert nem lesz béke a világon és a háború közelebb van, mint gondolnók. S ha Európa felvonul Hitler ellen, Isten óvja Magyarországot, hogy ez a felvonulás még egyszer Németország oldalán találja.
Fenyő tehát igazat ad Franciaországnak, ha az nem hisz a békét hirdető hitleri külpolitika őszinteségében. A hitleri külpolitika célkitűzései semmiben sem különböznek a császári Németország külpolitikájának célkitűzéseitől. Németország háborút akar és Németország sorsa Európa közepén az, hogy legyőzessék. Röviden összefoglalva ez Fenyő gondolatmenete.
S mért akar háborút Németország? Fenyő szerint azért, mert imperialista politikája Európa katonai hegemóniájára tör. Mindez így van. Csakhogy a logikus gondolatmenetből Fenyő kihagyni látszik egy láncszemet: a német Ostraumpolitika valóban császári örökség, de a császárság idején Németország még gyarmati birodalom volt; ma már nem az, minden gyarmatától megfosztotta a versaillesi békekötés. Élhet-e így egy akkora európai nagyhatalom, mint a német?
A német nép szaporodása a háborúig évente 800.000 lélek volt, Angliáé egy tízszerte nagyobb területen feleannyi, Franciaországé egy háromszor akkora területen mindössze 60.000; mert Franciaország gyarmatainak területe nagyobb, mint egész Európáé, nem is szólva az angol gyarmati birodalomról, mely három és félszerese Európa területének. Ezzel szemben Németország Kolonialgebietje a háború előtt alig egyharmadát tette Európa területének. S ezt is elvesztette. Nem lehet azt mondani, hogy a mai Németország szeme nagyobb, mint a gyomra.
Ha Németország háborút akar, meg kell érteni, hogy saját nagyhatalmi állásából folyó expanzív törekvései csak helyet, keresnek a nap alatt. A publicista objektivitása ennek az elismerésére is kötelez. Az pedig, hogy Németország egy új háborúban csak veszíthet, mert izolálva van s így sorsa az, hogy újra legyőzessék - nem más, mint prófécia. Prófécia, amit a pillanatnyi európai helyzet igazolni látszik, profécia, amit minden európaiban, aki aggodalommal csüng az emberi szabadságjogok, a magasabb kultúra jövőjén, az a vágy fűt, hogy igaznak bizonyuljon.
Így megértjük azt is, hogy olyan férfiak, akik a háborúban Magyarország helyét és jövőjét csak Németország mellett bírták elképzelni, most a francia szövetséget propagálják Magyarország számára. Fenyő is azt propagálja és pedig Lengyelországon keresztül; mert már Andrássy szerint: az út Varsón át vezet Párisba.
Itt Fenyő érvelésének erősítésére emlékeztetni akarunk arra, hogy Andrássy már a háború folyamán azt írta: az Erdélytvesztett Magyarország számára csak egy út maradhat és pedig az orosz szövetség. Andrássy tehát már a háború folyamán legyőzte magában azt a rémképet, hogy Magyarország mint homoksziget beleveszhet a szláv tengerbe.
Azóta az önálló Lengyelországgal és az orosz birodalom kormányformájának internacionalista szellemben történt átalakulásával a pánszlávizmus rémképe egészen elhalványult, talán végkép eloszlott; viszont az osztrák-magyar monarchia összeomlásával annál élesebben bontakoznak ki a másik rémkép körvonalai: a pángermánizmusé.
S hogy még valamit idézzünk abból, amit Andrássy a háború folyamán írt a német-magyar szövetség ősgyökereiről: Árpád lovasai és Arnaulf király páncélosai együtt törték meg Szvatopluk nagy morva birodalmát: a marchvölgyi csatában német és magyar vitézek együtt akadályozták meg, hogy a mai Ausztriát cseh Ottokár szlavizálja; a Hunyadiak hősi küzdelmükkel Magyarország talaján Németország határait is védték; amint nem birtuk magunkat a török nyomás ellen önállóan fenntartani, a német hatalomban kerestük támaszunkat; Lothringeni Károly, Badeni Lajos és Eugen herceg vezetése alatt német fejedelmek és katonák küzdöttek Magyarországon Németország biztonsága és Magyarország felszabadítása érdekében; a Habsburgokat és Hohenzollerneket magyar államférfi hozta baráti frigybe és a magyar befolyás mindig a német szövetség mellett gyakoroltatott... Így Andrássy.
Nos: a sor meg kell hogy szakadjon Hitlerrel; az osztrák-magyar monarchia nem ékelődhetik többé közbe a pángermánizmus Ostraumpolitikájának, valóban úgy van hát, hogy egy új háború, amelyben Németország győzne, Magyarország számára csak még rosszabb, még mai sorsánál is rosszabb sorsot hozhat.
Ezt ma így kell, hogy lássa mindenki, bármily híve is volt a háború idején a német szövetségnek. S Fenyő nem következetlen önmagához, ha most a francia szövetséget propagálja; ha élne, bizonnyal azt tenné Andrássy is; s azt tenné az idősebb Andrássy is, aki egykor a német szövetséget létrehozta.
Fenyő Hitler-tanulmányát végeredményben úgy kell üdvözölnünk, mint a magyar külpolitika számára adott egyetlen helyes útmutatást. A hang előkelősége; a studium alapossága; a hazafias aggodalom lírája: ezek teszik Fenyő esszéjét mindvégig a legvonzóbb olvasmánnyá s ezek emelik a publicisztikának arra a magas szintjére, ahonnan az írás már nemcsak gondolatra serkent, de tettre is lendíthet. Nemzeti érdek, hogy tettre is lendítsen.
