Kétezer éve ismerjük őket. Aristoteles látta elsőnek, hogyan tűnik fel kísérteties alakjuk a Hypanis-folyó habjai fölött, látta, hogyan hanyatlik vissza hervadó testük rövid szerelmi tobzódás után a víz ölébe.

Ők maguk pedig sokmillió év óta élnek a Földön. Törzsfájuk régibb minden emberi törzsfánál. Régibb, mint minden emlősállaté. Akkor, amikor emlősállatok még nem is voltak a világon, a tiszavirág ősei már javában űzték szerelmi játékukat az ősvizek fölött s fáradtan pihentették szárnyukat a zsurlófák koronáin.

Szervezetükről, életszokásaikról nem nagyon sokat tudunk. Annyi bizonyos, nagy a mai tiszavirág eltörpült volna az első kérészformájú rovar, a Platephemera antiqua 8 cm-es szárnyú alakja mellett. Azt is tudjuk, hogy nem voltak a legjobb repülök. Ha meg is hódították a levegőt, még nem vették fel a versenyt a légben cikázó rokonaikkal, az ősi szitakötőkkel.

Csak az első szárnypróbálgatásoknál tartottak. Szűk mellkasuk csak gyönge izomzatot rejtegetett, ezzel csak rövid időre szállhattak fel a levegőbe s hamar visszaestek a vízbe, hogy ott áldozzanak szerelmi életüknek.

Környezetük csodálatosan bizarr volt. Hozzáfoghatót a természet azóta nem alkotott. Calamotesek és Sigillariák gyertyaegyenes törzsei őrködtek az őstengerek fölött s harmonikusan illettek bele e táj néma, halálos csöndjébe. Ezt a csöndet nem zavarta meg sem a tücskök cirpelése, sem a cikádák éneke, sem légy zsongás vagy madárdal, sem a harasztok és rozsdás lomblevelek zörgése. Legfeljebb a levegőben viaskodó ősi szitakötők szárnycsattogása.

A rovarvilág e félelmetes óriásai már akkoriban összemérték erejüket a kérészek őseivel s leigázták őket. Hanyatlani kezdett a kérészek uralma s az a néhány száz faj, mely Földünket ma lakja, csak hírmondója egy rég letűnt csodálatosan változatos világnak.

Ilyen hírmondó a mi tiszavirágunk is. A köztudat azt hiszi róla, hogy magyar föld szülötte. De akik az ő nemzetségét ismerik, tudják, hogy az már akkor élt, amikor az ősi Tisza körvonalai sem voltak meg.

Élt Ős-európa borostyánerdeiben, az azok között simán elnyúló ősvizekben. Talán még akkoriban jutott el innen keletre, a trópusokra, de másfelé is, a Volgába éppúgy, mint a csöndesen kígyózó Maas vizébe, a Dunába, Tiszába ugyanúgy, mint a Visztulába.

S azóta is terjedőben van. Cornélius figyelte meg először, amikor Vesztfáliában járt. Könyvet is írt róla. Már tudta, hogy a tiszavirág rajzása 3-4 napig tart. Eaton már 60 évvel ezelőtt látta Cette mellett a tengerparton, de kimutatta Szibériában is.

Ahol megjelent, mindenütt rajzott. A hideg, esős és szeles idő jobban zavarta, mint a trópusok melege. D'Albertis Új-Guineában figyelte meg rokonát, a Palingenia papuanat s azt írja róla, hogy hatalmas tömegekben, mintegy hirtelen, titkos jeladásra szökken fel a levegőbe, hogy aztán hópehely módjára hulljon a Fly River, a „légyfolyó” zavaros tükrére.

De e faj élettörténete csak töredékekben ismeretes a mi tiszavirágunk életéhez képest, melyhez elsőnek Unger Emil szolgáltatta a legérdekesebb és legmegbízhatóbb adatokat. Kutatási területe végtelen nagy volt, akkora, mint a tiszavirág bölcsője, a kanyargó Tisza ott, hol kettészeli az alföldi rónát.

Ott, ahol a lösz magas partfalak közé szorítja a sebesen tovarohanó igaz magyar folyó árját, van a tiszavirág igazi hazája, ott hull le magva, ott kel ki s ott van a hervadása.