A hasbeszélést már a legrégibb időkben ismerték és művelőit rendkívül tisztelték. Az ókorban az egyiptomiak beszélő szobrai, a delphii jóshely, a szellemhangok valamennyien valószínűleg evvel magyarázhatók meg.
A hasbeszélő szerepe jelentős a középkorban is, midőn varázslóknak tekintették őket, mivel elhitették, hogy elhúnytak szellemeit idézik fel. Ebben a korban a hasbeszélőt az ördög szövetségesének tartották. Spiritiszta üléseken ma is előfordul, hogy szellem helyett hasbeszélőt lepleznek le az egybegyűltek.
A hasbeszélés távolról sem olyan titokzatos tudomány, mint azt általában gondolják. Általános vélemény szerint, a hasbeszélés adomány vagy tehetség, mely az emberrel születik. Ezzel az elterjedt nézettel szemben a hasbeszélés megtanulható, mit minden egészséges hangú és ép légzési szervekkel bíró egyén elsajátíthat.
A hasbeszélő szájának alig észrevehető mozgása mellett akképpen beszél, mintha a szavak nem tőle, hanem más távolabb lévő helyről erednének. A hasbeszélő hangadószerveinek különleges használatmódja révén beszédét úgy meg tudja változtatni, hogy a hallgató nem képes a hang helyes származását, távolságát és irányát felismerni.
Amenyiben a hasbeszélő rendes hangján megszólal és utána meg változtatott hangszínezettel és hangmagassággal beszél, akkor a figyelő másik személynek tulajdonítja az elváltoztatott hangot. Természetesen a hasbeszélőnek ügyelnie kell, hogy ajak- és nyelvmozgásait észre ne vegyék és úgy kell tennie, mintha a beszélővel semmi összefüggésben nem állana.
Sőt, látszólagos érdeklődést kell mutatnia a hallott beszéddel szemben. Magától értetődő, hogy a hasbeszélés nem a hasból ered, mint azt vélik, hanem tisztára ügyességen alapszik. Segítségére van a hasbeszélőnek, hogy az emberi fül a hang irányát illetőleg igen könnyen megtéveszthető.
A hasbeszélés a gégének és az ínyvitorlának sajátságos mozgásával hozható létre, még pedig mély belélegzést követő lassú kilégzés segítségével. Ehhez még hozzájárul a hang elváltoztatása. A gége és a lágy szájpad magasra emelésével, a nyelv hátrahúzásával és csupán a nyelvhegy mozgatásával idézhető elő a hasbeszélés.
Ha gégénket ilyen alkalommal tükörrel megvizsgáljuk, úgy látjuk, hogy a hangszalagok hátsó fele ekkor szorosan egymáshoz nyomódik, akként, hogy csak elülső része rezeg szabadon, miáltal a hang tompábbá és magasabbá válik. A pajzsporc rezgése, mely különben a beszéd közben ujjal tapintható, a hasbeszélőnél teljesen hiányzik, mert mély belélegzés után kevés nyomású levegővel mozgatják hangszalagaikat.
