Atlantis lakói ismerték a motornélküli repülést
Már az ókorban találunk legendaszerű köntösbe burkolt nyomokat a világűrrepülés problémájának megoldásáról melyek nemcsak tudományos, hanem technikai készültségről is tanuskodnak. A madár repülés módjára működő szárnyakat és ásóknak bonyolult mozgató, emeltyűs rudazatait Ikarus tervezte.
Plátó műveiből tudjuk, hogy Afrika és Amerika között hatalmas világrész, az úgynevezett Atlantis létezett, mely vulkánikus kitörések folytán elpusztult és a tengerbe süllyedt. E földrészen a technikai tudomány már oly magas színvonalú volt, hogy a rendes közlekedés lebonyolítására a repülőgépet használták.
Plátónak ezt a történelmi jelentőségű elbeszélését sokáig „mesének” tartottuk, mert Plátó idejében még aligha volt gőz - vagy exploziós motor. Ha azonban Plátó oknyomozó történelmét most kritikai szemmel követjük, akkor senki sem kételkedik már abban, hogy az Atlantis lakói tényleg ismerték a motornélküli vitorlás repülőgépet.
Ismerték sokkal tökéletesebb szerkezetben, mint a jelenlegi aviatikusok! Csak néhány év óta ismerjük a motornélküli repülést. E találmány kezdeti stádiumában csak percekig, most a fejlődés rövid időtartama után, már órák hosszáig repülhetünk motor nélkül. Kétségtelen, hogy az Atlantis birodalmának lakói évtizedes gyakorlatból leszűrt tapasztalatok alapján eszközölt javítások segélyével a motornélküli repülőgépet rendes közlekedési eszköznek használták. Velük mesés kultúrájuk örökké elpusztult.
A középkorban a teológiai tudomány etikai és filozófiai szempontból művelte és foglalta le a világegyetem elméleti tudományát és ekkor a világűrrepülés gyakorlati technikája szünetelt. Ebben az időben csak a költők és regényírók fantasztikus műveiben találjuk az ókori technikának utáncsengését.
E művekben színes fantázia mellett oly éleslátás, teremtő és fejlődőképes emelkedés nyilvánul, hogy azokban foglalt utópiák az újkori technikának hajtóerejét alkotják. Ezeknél az íróknál szigorú logikai gondolatmenet, kombinatív tehetség, sajátos zsenialitás párosult intuiciójukkal és az általuk elvetett mag a jelenlegi technikának termő talajában indult csirázásnak.
Az első író, aki természettudományos fölfedezésektől irányítva, szépirodalmi műveibe a világrepülés technikáját rendszeresen belevitte, Cyrano de Bergerac (1619-1655). „Utazás a holdba” című művében a léghajózás és a rakétás motor alapelvei le vannak fektetve. Bergerac Jules Verné-nek és minden későbbi technikai regényírónak és költőnek atyamestere.
A 17. században a világrepülésnek legkitűnőbb, latin kéziratú „Somnium” című művét Kepler hagyta hátra, mely német fordításban csak 1898-ban jelent meg nyomtatásban. E mű a Holdnap topografiáját különös állati és növényi életét pompás színekben tárja fel.
A 18. században Voltaire-nak kozmikus világérzelme „Epitre á Uranie” című művében érvényesül. Az emberi észnek és energiának uralma a természet és a világegyetem fölött legjobban jut kifejezésre Jules Verne „Földről a Holdba” (1865) és „Utazás a Holdba” (1870) című művében Jules Verne fantasztikusnak látszó műveiben oly barázdát szántott a technika talajában és utópiáknak minősített megfigyeléseivel ösztönszerűleg útmutatást adott a mai kor epochalis jelentőségű találmányainak gyakorlati létesítésére.
Ezzel párhuzamosan a szerkezetileg javított távcső, a spektograf és fotóchémiai segédeszközök feltárták a világegyetem mélységes titkait. A Lamar-Darvin-féle geo- és biológiai tanokra támaszkodva, kapcsolatot keresünk a világegyetemet szabályozó Newton-Kepler-Einstein-féle törvények és az égitestek ismeretlen élőlényei, főleg a teremtés koronája, az ember: a homo sapiens között.
A világűrrepülés századunk legtekintélyesebb technikai és biológiai problémája. De míg a szakember a rakétái motor, a hajtóanyag és visszalökés hatásfokának javításán kísérletezik, addig a laikus a technikai kérdések megoldását már megoldottnak tekinti. Ezeket figyelmen kívül hagyja, mert szerinte ezek magától értetődő és a mérnök által, simán megoldandó feladatok.
A laikus sokkal mélyebben hatol a gyakorlati élet velejébe, mint a laboratóriumban kutató tudós. A laikust az érdekli, vajjon laknak-e élőlények a távoli égitesteken és vajjon lakhatók azok földi emberek állal. Főleg érdekli, vajjon milyen kincsek találhatók és hozhatók azokról a földi életünk támogatására boldogítására és last not leasl, vajjon az angolok vagy amerikaiak fogják kitűzni hódító zászlójukat a Hold tekéjén.
A kozmos, illetve a világegyetem célja meglévő életeket fentartani és jövendő életek részére a feltámadást előkészíteni. Bármely bolygó elenyészett, vagy létező életnek, vagy jövendő élet csírájának hordozója és a világűrrepülés feladata elsősorban az égitesteknek ezt az állapotát kikutatni és megállapítani. Az a felfogás, hogy a mindenható csak Földünkre helyezte az embert, mint a teremtés koronáját, nemcsak szerénytelen, hanem a logikának alapelvével is ellenkezik.
A bolygók topográfiája, azaz felületük alkotása hasonlít földünk felületéhez, csak a meteorológiai és iszonyok és hőmérsékleti állapotok eltérőek. Kétségtelen azonban, hogy az élőlény és növény a mindenkori klimatikai viszonyokhoz alkalmazkodik.
Ennek az alkalmazkodási erőnek szűk határai a földi ember részére meg vannak szabva. Oly égitest, melynek hőmérséklete állandóan nagyobb, mint 60° C földi ember részére lakhatatlan, mert 40-50° C. mellett a testet fölépítő fehérjetartalom megolvad.
Valószínű, hogy oly égitesteken, melyekben a földi élőlény és növény részére tűrhetetlen alacsony és magas hőmérsékletek egymást felváltják, az organizmust fölépítő kémiai összetétele nem olyan, mint földünkön, hanem bármily alacsony, vagy magas hőmérséklettel szemben közömbös, hideg- és tűzálló!
Földünkön az anorgános anyag egyelőre alkalmatlan az élő test orgános fehérjeanyagának teljes értékű helyettesítésére, mert a fehérje főalkatrészét képező széneny az oxigénnel mohóbban egyesül, mint a hidrogénnal. Ezáltal az oxigén a vegyületet szétbontja és kíméletlenül elpusztítja.
A földi teremtmények fehérje anyagában az alacsony és magas hőmérsékletek iránt érzékeny széneny diktatórikus hatalmánál fogva hozza létre az élet fentartására szükséges különböző szénhidrogén vegyületeket.
Az idegen égitesteken ugyanazon feladatokra van hívatva a fehérjeanyag és habár aránylag tökéletlen műszereinkkel azokon az élet megnyilvánulását egyelőre fel nem ismerjük, a spektográf és a fotókémia segédeszközei mégis mutatják, hogy a Holdon, Marson, Vénuszon és Jupiteren az élet alapfeltételét képező fehérje található.
Azonban ennek a fehérjének főalkatrésze nem lehet a jellemgyenge földi széneny, hanem olyan elem, mely bármely alacsony vagy magas kozmikus hőmérsékletnek ellentáll és ez az elem a kova, magyarul mondva a tűzkő és kémiailag kifejezve a szilicium.
A szilicium a fehérjével oly vegyületet hozhat létre, mint amilyenek az alkalmazkodási törvény szerint a kozmikus állat és növényvilág életfentartására szükségesek. Ezeken az égitesteken az orgános világ létét vagy nemlétét nem a széneny, hanem a szilicium szabja meg és ezt a föltevést földünkön észlelt jelenségek is igazolják.
Északi vagy tropikus vidékeken bizonyos állatok és növények fehérjeanyagában oly szilicium-vegyületeket találunk melyek a szénsavba (CO2) hasonló kovasavat (Si O2) tartalmaznak. A szilicium vegyületek sok tropikus állat és puhány külső páncéljának szilárdító anyaga és védik a magas hőmérsékletek káros behatása ellen.
A keménykérgű bambuszfa fehérjéhez kötött kovasavat választ ki belsejéből, laboratóriumi kísérletekkel oly vegyületek hozhatók létre, melyek tulajdonképpen széneny vegyületek, azonban a szénatomok sziliciumatomokkal vannak helyettesítve.
Ha az égitestek közötti világűrröpülést meg akarjuk valósítani, akkor a jelen kor sok dogmatikusan megrögzött elveit el kell ejtenünk. Be kell hatolnunk az ókor csodálatos és eddig figyelembe nem vett sphinxszerű, metafizikai birodalmába is addig a korig, midőn Elias próféta, a világűrröpülés előfutárja, tüzes kocsin száll fel az égbe!
Neutold Ármin, gépészmérnök
