Hock János a szombat esti táblai ítélet után, amely tudvalevően helybenhagyta a törvényszék egyévi börtönbüntetését, egyenesen hazament és nyomban pihenni tért, mert a tárgyalás izgalmai kimerítették. Vasárnap reggel fogadta munkatársunkat, akinek ügyéről a következőket mondta:

- Emlékezzünk vissza a tizenöt év előtti napokra, amiket ma októberi forradalomnak neveznek. Szerintem helytelenül, mert nem volt ott erőszak, véres összeütközés, hiszen egy csöpp vér sem folyt. Mindent elsöprő áramlat volt, amely egy éjszakán át megváltoztatta az ország mentalitását. Tervszerűleg előkészített forradalomról szó sem lehetett, ami történt: az ötéves háborúban kimerült ország összeomlása volt. Koronatanuja vagyok ennek én is. Úgy jártam, mint Kerenszki,
aki 1923-ban tartott Párizsban egy felolvasást és őszintén bejelentette, hogy amikor Péterváron a forradalom előestéjén tanácskoztak, egyhangúlag megállapították, hogy Oroszországban a forradalom lehetetlen. Ugyanezt írta meg Ledru Rollin, akit reggel az ágyából vertek fel, hogy győzött a forradalom.

Én nem akarok pávatollakkal ékeskedni és szégyen nélkül bevallom, hogy a forradalom éjszakáját a lakásomban csendesen átaludtam. Igen, én soviniszta magyar voltam, mert a hetvenes évek elnyomatásában nevelkedtem. Áttüzesített egy belém nevelt és bennem meggyökeresedett gondolat, hogy az én nemzetem a legszerencsétlenebb a világon. Rajongtam a nemzet függetlenségéért és oltárra vonult eszményképem a magyar szabadság volt. Ezt hirdettem szavaimmal, tollammal, 25 éven keresztül az ország nyilvánossága előtt. Megalkuvás nélkül. Mert míg mások a hatalom és jólét napjaiban sütkéreztek, addig én állandó küzdelemben védtem a nemzet jogait és politikai súlyomat a magam javára soha ki nem használtam.

Az én időmben a hazaszeretetnek még csak tűzes fénye volt de alakja nem.
Az összes bűnöm, hogy másképp mertem gondolkozni, mint azok, akiknek a hatalom a kezükben volt. S mikor a vörös rémuralom erőszakkal kerítette kezébe a hatalmat, én akkor sem alkudoztam. Nyíltan szembeszálltam velük és tőlük soha egy fillér fizetést el nem fogadtam. Éjjel szöktem át az Ipolyon, ahol lefogtak és Pozsonyban hónapokon keresztül börtönbe vetettek a magyarságomért.

Írtam életemben 26 könyvet. Legalább tízezer cikket. Ezekből sikerült a vádhatóságnak négyet kiválogatni. Igen. Élesen támadtam bennük a különítmények kilengéseit és azt a kormányzati rendszert, amely ezt kénytelen volt eltűrni. De sehol a hazámat, a nemzetemet nem gyaláztam! Ha írásaimban vétkeztem, a szabadság túlzásában vétkeztem. Én ugyanis itthon a szó és a gondolatszabadság levegőjében nevelkedtem.

A külföldön sem tudtam magamat beleélni a szájkosárba, a kéznyalásba és nyöszörgésbe. Hát szabad kérem, 14 évvel ezelőtt írt politikai fölfogásokat a mai politikai miliőbe illeszteni és a mai szemszögből megítélni? Önként jöttem haza, pedig tudtam, mi vár rám, azért jöttem, hogy életem utolsó föllobbanásait hazám szolgálatára szenteljem. Nem politikai téren, mert én a magyar pártpolitikából már kinőttem és Isten kegyelméből teljesen kijózanodtam. Sok csalódás árán, de tökéletesen!

Nem tudom, vajon sikerülni fog e megértetni az emberekkel, hogy én tőlük semmit, de semmit sem akarok! Csak azt a szeretetet szeretném szétosztani közöttük, ami tizenöt évi hazátlanságom szenvedéseiben a lelkemben összegyűlt. Mért nem engednek tehát engem hivatásom útján élni és dolgozni? Javára a gyengéknek és szegényeknek és hálás megbocsátással mindazon erőseknek, akik nékem a lelki megtisztuláshoz vezető szenvedéseket okozták...