Karinthy -est Debrecenben

Karinthy Frigyes a mult héten előadást tartott Debrecenben, az Ady-Társaság meghívására. Talán nem lesz egészen érdektelen a Nyugat olvasói számára, ha az előadással kapcsolatos megfigyeléseimet - nem annyira a kitűnő íróról, mint inkább közönségéről, hatásáról - vázlatosan idevetem.

A közönség. A terem - kb. 250 férőhellyel - teljesen megtelt. A többséget a férfiak teszik. Ügyvédek, orvosok, tanárok, diákok s - kisebb számban - kereskedők, hivatalnokok. Nagyjából a helyi "baloldali" közönség intellektuális rétege ez. De itt van a bajtársi egyesületek vezére is, itt az egyetemi ifjúság jobboldalának egész szellemi elitje.

Érdekes, hogy idősebb embert alig látni. Az is feltűnik, hogy a munkás-hallgatók, az Ady-Társaság irodalmi estjeinek hűséges látogatói, nincsenek itt. Ennek nyilván az az oka, hogy szokatlan helyen, a Bika-szálló elegánsan-polgári üvegtermében vagyunk... A törzsökös civis-társadalomnak is alig van nyoma.

A műsor. A rendező Társaság az est műsorát úgy állította össze, hogy a publikum, amely itt - s másutt is - e sokrétű, sokfonatú tehetségből csak a "humoristát2 hajlandó tudomásul venni, hatásos és tartós kapcsolatokat találjon a "komoly" Karinthyval is. Az elnöki megnyitó az est tisztán-irodalmi jellegét hangsúlyozza, a szavalóművész prófétáló-komor Karinthy-verseket recitál, egy kis előadás az író filozófusi mélységét, magas jelentőségét fejtegeti. Maga Karinthy kétszer lép a dobogóra; először komoly írásaiból olvas fel, azután néhány újabb karikatúráját mutatja be.

A hatás. Mielőtt Karinthy - első ízben, komoly számaival - kilépne a pódiumra egy hamarjában előkerített, kopott mappába fogja össze kéziratait, s az egész paksamétát a hóna alá csapja. A dobogóra vívő ajtónál azonban megáll s visszafordul. "Hátha nevetni fognak - mondja aggodalmasan. - Mit csinálok, ha rögtön kacagni kezdenek?

Ezzel a mappával... Hogyan fogjak bele a Galilei-versbe?" Tanácstalanul áll. Végre valaki egy pincérfiút kerít, s az kiviszi a mappát az előadói asztalra. Az írót nagy, ünneplő taps fogadja kint. Majd: illedelmes, ájtatos csönd. A terjedelmes Galilei-vers hol szárazon görgő, hol forrón szárnyaló soraiból egyetlen taktus sem vész el, szék nem reccsen, köhintés nem hallatszik. Érdekes és örvendetes, hogy a közönség pontosan megérzi a zárósorokat, s ösztönösen, elpattanó feszültségben reagál.

Az ismert főnyeremény-monológ - egy emberpária esdeklő, fenyegető, üvöltő imája a Véletlenhez a főnyeremény húzása előtti halálos percekben nem hat ily tisztán. A közönség nagyobb fele nem ismeri ezt az írást, Karinthy az első mondatokat nem eléggé célszerű tagolásban, kissé bizalmas, sietős lendülettel olvassa, s már túljár a felén, mikor végre érezni (milyen furcsa, hogy ezt világosan érezni lehet!), hogy a publikum egészét valóban átjárta a szituáció értelme, az író megint markában tartja közönségét.

Az utolsó komoly darab, a Saint-Saëns Le Cygne-éhez írott változatos lírai meditáció aztán utolsó atomjáig felolvasztja a hallgatóságot. Karinthy most maga is mesterien olvas, egyes részleteket a dobogó mögül cselló és zongora fest alá. A monológ legérzelmesebb pontján a nagy csillár kialszik, csak a pódium lámpái égnek. E praktikusan naiv fogás is jól hat; a bravurosan megragadott közönségnek e pillanatban már szemernyi ereje sincs Ťolcsóť és Ťelőkelőť trükkök közt különbséget tenni; elring a mondatok és a cselló-zene fájó-édes hullámain. Itt kulminál, hangulatban, az egész este.

A műsor második felében karikatúrákat olvas föl az író. A karikatúrák Herczeget, Móriczot, Szomoryt, Kemény Simont és a kínai vers divatját torzítják. A közönségen látszik, hogy el van szánva, mohón, a legfesztelenebb derülésre. Mikor Karinthy Herczeg Ferencet Ferikének nevezi, már kirobban a kacagás. Pompásan mulatnak azok is, akik A híd-at, a rajz modelljét, nem is ismerik. Itt a karikatúra nem egyetlen, konkrét műre vágott kritikai fintor.

Aki a Herczeg-darabot nem ismeri, zavartalanul élvezi a kis művet, mint egy egész műfaj, a történelmi dráma, gúnyképét. (Valóban ez a torzkép vészjel is, a történeti dráma minden művelője számára: rávillant a műfaj lehetséges kelepcéire, az iskolás hűségű történeti rekonstrukció önkénytelen komikumától óv.) Ezzel volt a legnagyobb sikere, humorban. A Szomory- és Kemény-rajzok már észrevehetően csak kisebb, jobban informált csoportra hatnak, viszont a kínai vers megint kacagásba rázza az egész termet. Ennek a hatásnak a lélektanával érdemes volna foglalkozni.

A legszélsőbb lokálpatriotizmussal sem tételezhetem föl, hogy a közönségnek akár csak a fele is tudott volna arról a kis kínai hullámféléről, amely nemrégiben Kosztolányi átdolgozásai nyomán futott át sajtónkon; abban meg egészen biztos vagyok, hogy e szimpla kis versfaj esztétikai problematikája - amiben végül is az egész kroki értelme gyökeredzik - a közönségnek egy huszadát sem érdekelte soha. A hatás mégis teljes. Spontán és viharos, mintha csupa benfentes irodalmi ember töltené meg a széksorokat.