Lázár Béla könyve
Mányoki Ádámról, a XVIII. század első felének egyetlen kiváló magyar festőjéről (mert hiszen Kupetzkyt csak a legnagyobb elfogultsággal lehet magyar festőnek kinevezni), eddig édes-keveset tudtunk. Élete sem volt tisztázva, művei közül csak nagyon keveset ismertünk. Néhai Nyári Sándor foglalkozott azzal a tervvel, hogy felderíti Mányoki élettörténetét és kikutatja munkásságának eredményeit. De meghalt, mielőtt művét elvégezhette volna.
A magyar művészettörténetnek, melyet a Magyarországon működő barokkori osztrák festők jobban érdekeltek, ezt a szégyenletes mulasztását törekedett pótolni dr. Lázár Béla, aki most egy jókora monografiában írta meg Mányoki életét tíz évi kutató munka után. Művéhez több mint százharminc Mányoki-kép, illetőleg az elveszett képekről készült metszetek reprodukcióit csatolta és összehasonlítás végett egyéb, abból a korból való művész számos festményének képét is közli.
Mányoki az udvari, a szó szoros értelmében vett királyi festészet korában élt, mely alakjait emberi isteneknek törekedett ábrázolni. Ezeknek a királyoknak, nemeseknek, nagy maitresseknek, udvari dámáknak egyéb vágyuk sem volt, mint hogy az emberi élet fölött álló, gondtalan, büszke, hatalmas lényeknek látszhassanak, akikhez a hétköznap gondjai távolról sem érnek fel. Mindegyik királykép: a királykép, mindegyik nemesemberkép: a nemes ember képe, minden udvarhölgy képmása: az udvarhölgy képe akart lenni. Nem az egyéni megjelenés, nem az arc különösségeinek, hanem a kasztnak ábrázolása volt a fő.
Sőt ezek az emberek nem is akartak egyéniségek lenni, nem akartak másoktól másképen különbözni, hanem csak azzal, hogy a kaszt nyújtotta nevelés összes előnyei a legfokozottabb mértékben érvényesüljenek képmásaikon. Érzelmeik fölé nőttek, mint minden átarisztokratizálódott társadalom tagjai. Nem szeretik az arcalakulás egyéni különbözőségeit. Megvan a határozott nézetük az asszonyi és férfiarc szépségeiről: mindannyi a divat irányában erőszakolja arcvonásait és arca kulisszáit.
Egyforma parókák, az arcból egyformán kifésült haj, egyforma ívre festett szemöldökök még uniformisabbá teszik arcukat. A lelki tartalom háttérbe szorul, s ha visszaemlékszünk a kései barok és a kezdődő rokokó képeire, emlékeink nem a szemekből kisugárzó lélekhez fűződnek, hanem hullámzó drapériákhoz, a bársony s a selyem pazar forgatagához és olyan uralkodói gesztusokhoz, amelyeket az ábrázoltak többé-kevésbé egyforma tökéletességgel játszanak el előttünk.
Ebbe a teatrális és erősen érzéki világba került a nógrádmegyei Szokolya kálvinista prédikátorának fia, Mányoki Ádám. Könnyen alkalmazkodó, sőt egy kissé feminin természet volt, aki a korabeli nagy udvari festészetnek követelményeit gyorsan el tudta sajátítani. De amit ebben a stílusban alkotott, nem ér fel az akkori vezető francia mesterek kavargó pompájához, aminthogy a drezdai udvar sem érte utól a francia királyok hatalmasabb világát.
De volt Mányoki művészetének egy értékesebb oldala is: a művésznek kétségtelen érzéke volt az ábrázoltak egyénisége iránt. Jó példa erre Gotter grófnak a braunschweigi múzeumban őrzött képe, mely valóban fínom emberábrázolás. Körülbelül ez a képmás jelenti a legmagasabb fokot, melyre eljutnia sikerült. Ez a portré magasan felette áll a közismert II. Rákóczi Ferencének. Általában sikerültebben festette a nőket, gyermekeket, mint a férfiakat, több érzéke volt a báj, kecsesség mint a komplikáltabb módon jelentkező erő iránt. Azonkívül egy kissé mindig ingadozott az elébb vázolt typus követelményei és a tényleges megjelenés megfigyelése között.
Festői eszközei között nagyon kevés a tisztára egyéni, magateremtette forma. Rajza kissé bizonytalan, színei a kor átlagos színei. Kifejező ereje kisebb, mint Kupetzkyé. Simább, de előkelőbb, sohasem olyan földhözragadtan zsíros, mint ez a kiváló kortársa, bár benne is sok józanság volt és szívvel-lélekkel alkalmasint sohasem tudott beléhelyezkedni a hanyatló barokkor sóvár élvezetvágyába.
Lázár Béla könyve tömérdek kortörténeti adat közlésével teszi elevenné Mányoki élettörténetét. Meleg szeretettel kíséri végig hosszú művészpályáján, amely nekünk különösen értékes és érdekes, hiszen Mányoki volt az első magyar képzőművész, akinek élete és művészete méltón illeszkedett belé a Nyugat gazdag művészetébe.
