Képzőművészeti szemle

A Nemzeti Szalon Rembrandt népének XIX. és XX. századbeli grafikáját mutatta be egy fölötte gondosan összeállított, gazdag kiállításon, mely majdnem háromszáz lapot tartalmazott. Egy gazdag, nyugodt, polgári életet élő nép lelki világa bontakozott ki előttünk, amelynek mindenkor mértéktartó bensőségében alig voltak különösebb művészi megrázkódtatások ama százharminc év alatt, melyet ez a kiállítás felölel. De a külföldi hatások sem okoztak mélyebb lelki nyugtalanságot.

A magunk szavai helyett azonban hadd idézzük kissé a tárgymutató, nyilván holland kéztől írott, előszavát: "A szétforgácsolódás és elvadulás Hollandiában nem volt olyan nagy, mint más népeknél. Hollandiát nem érték oly súlyos gazdasági válságok, mint más országokat. Inkább szimptomák, mint valódi jelenségek mutatkoztak.

Itt is voltak bizonytalan alapokon felépülő esztétikai megnyilatkozások s olyan eltérések, melyeknél alig érthető, hogy egy és ugyanazon kor egy és ugyanazon nép megnyilatkozásai. A szélsőségek között azonban nincsenek olyan nagy szakadékok és úgylátszik, mintha a heves párizsi, berlini, vagy rajnai viharok már a holland határok előtt kitombolták volna magukat."

Valóban nem sok forradalmi újjáteremtő megnyilatkozást fedezhettünk itt fel. De annál több higgadt ragaszkodást a hagyományokhoz, annál több technikai tudást és becsületességet. Lázadozás és új igék hirdetése helyett higgadt tervezgető munkát, józanságot, alaposságot, a polgári életnek mindama sarkalatos erényeit, melyek a holland életet annyira biztosan megalapozottá és bámulatosan becsületessé teszik.

A léleknek amaz izgalmai, melyek egyéb európai országokban szinte forradalmi erővel változtatták meg a képzőművészetek nyelvét, nem itt születtek meg s ha máshonnét valamiképen mégis be tudtak lopakodni, gyorsan elhalkultak és illedelmesen belésímultak Hollandia életének meg nem ingatható józanságába. S ha néha-néha akadt egy-egy újjáteremtő művész a XIX. századbeli Hollandiában is, érvényesülésének teréül Franciaországot, az új művészetnek ezt az örökké forrongó kohóját kellett választania: Jongkind és van Gogh Párizsban lettek nagyokká.

Ezzel a két művészével Hollandia résztvett a XIX. század legmagasabb művészi kultúrájának megteremtésében. A többiekkel inkább az otthoni civilizációnak szolgálatában állott és az új művészetek kialakulása körül nem a festészetben, nem a grafikában, hanem építészetében ért el európai jelentőséget.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy ez a kiállítás tisztára művészi szempontokból nézve, gyönyörködésre nem nyújt bőven alkalmat. Mert ha nem tartozik is ahhoz a legtöbbhöz és legmagasabbhoz, amit a XIX. század és a mi időnk nyújtani tudott, ha nem vezet is fel a hegytetőkre, mégis erős hatása van szemlélőire. Nem annyira egyénileg kiemelkedő nagy teljesítményekkel, mint inkább egy nemzet faji tulajdonságainak hű tükröztetésével.

Művészei nagyon közel állanak egymáshoz, egy több évszázados művészeti kultúra eredményeit higgadtan őrző és felhasználó, önmagára büszke, polgári osztálynak szorgalmas, lelkiismeretesen iparkodó reprezentánsai, akikben sok a mértéktartó életöröm, de alig van lobogó szertelenség, mert sokkal több bennük a szerény kielégülés, mint a szenvedélyes vágy a végtelen ismeretlensége után. Nem Rembrandt lelkével találkoztunk itt, hanem a kispolgári világfelfogás és érzékelés sokszor bensőséges, de mélyre alig markoló művészeivel.