Színházi bemutatók

Aligha vállalkozhatik színház nehezebb feladatra, - megoldhatatlannak is merném nevezni, - mint mikor a Kelet valamely drámai remekművét próbálja lényegbe vágó átalakítás és európaisítás nélkül közel hozni a Nyugat fogalmain és megszokásain nevelkedett mai emberhez. Ezt kísérelte meg minden elismerést megérdemlő bátorsággal a Nemzeti Színház, mikor előadta Kalidásza másfél ezer év előtt élt hindu költő sokat és méltán magasztalt mesejátékát, a Sakuntalát.

A görög dráma sokkal régibb, mégis közelebb áll hozzánk, mert alapkövein épült fel a modern európai dráma, nyomai ma is megvannak színpadainkon s a görög világfelfogást jobban ismerjük. Mit tud a mai művelt színházlátogató a hindu dramaturgiáról, amely szoros szabályokba kötötte a költőt, de ezek a szabályok gyökeresen mások a mi Arisztoteleszen alapuló dramaturgiánktól? Mit tudunk a hindu vallásról, filozófiáról, arról az egész világképről, amelyet India népe alkotott magának s amely meghatározta élete minden kapcsolatát, az élet értékéről való fogalmait, a természethez való viszonyát, szerelmét, családi összefüggéseit, élete minden lépését?

És hogy tudhassa modern színház rekonstruálni a hindu színjátékot, amely természetszerűen szerves tartozéka magának a színdarabnak? Minden kor és minden nép drámaírása saját színjátszása számára dolgozik, annak hatása alatt áll, nem szakítható el tőle. Már a régi európai drámák előadásában is nagy nehézségeket okoz a kor atmoszférájának másneműsége, - mennyivel nagyobb feladat ezt áthídalni, mikor nemcsak a kor más, hanem az egész világszemlélet, a világra való reagálás módja s más az ember is, aki a drámát írta, más, aki eljátszotta és az is más, aki gyönyörködött benne!

A Sakuntala élvezéséhez más lelki készültség kell, mint amihez a mai színházba járó ember hozzá van szokva. Az a közönség, amelynek számára a darab egykor készült, naivabb, frissebb lelkű volt, gyermekmódra reagált a színpadra, érzése könnyen megmozdult és kevesebb szüksége volt a drámai feszültségre, hogy izgalomba jöjjön a színpadon lefolyó eseményektől. Gyönyörködni tudott a szép mesében, a színpadról elhangzó szép szavakban anélkül, hogy ezek megfeszítették volna figyelmét. A mai nézőnek szabadon kell bocsátania a mindenki lelkében ott rejtőző kis gyermeket, annak fülével kell hallgatnia, annak szemével kell néznie azt, amit a színpadon lepergetnek előtte.

Vannak-e a mai színpadnak eszközei, hogy erre a lelki felkészültségre rásegítse a nézőt? Vannak jó színészei, akik a beszéd és mozgás művészetével ráeszméltetik az embert, hogy akárhogy is, de nagy költő művével áll szemben. Bajor Gizi tiszta hárfahangokkal játssza végig Sakuntala szerepének rendkívül széles skáláját, mely a zsendülő szűzi szerelem madárcsicsergésétől a végső fájdalom drámai hangjain át a boldog megigazulás elragadtatásáig terjed.

Egész megjelenésén nemcsak a darab szelleméből áradó játékosság van meg, hanem az a napfény is, amely még a legkomorabb jeleneteket is csillogóvá teszi. Szerepének pantomim-részei különösen elragadók. Sok jelenetben többet tud kifejezni arcjátékkal, mozdulattal, mint szavakkal. A király szerepe egyenesebb vonalú és kevésbé hajlékony, - Abonyi Géza meleg lírával játssza, megvan benne az érzelmességben is királyi méltóság. A cselekvény hátterében mozgó kisebb szereplők közül Gál Gyula és Hettyey Aranka emelkednek ki s három fiatal lány: Szörényi Éva, Eöry Kató és Olty Magda.

A rendező Horváth Árpád azzal akarta az előadás levegőjét megteremteni, hogy stilizáltan állította be a játékot. Érzésünk szerint hiánytalan mértéktartással találta meg a stilizálás mértékét, de nem tudjuk, nem lehetett volna-e valamivel gyorsabb tempót diktálni. Díszlet, jelmez illuziót keltő, Lavotta Rezső kísérőzenéje európai ugyan, de ötletesen festi alá a darab hangulatváltozásait. A színház becsületes, szép erőfeszítéssel igyekezett áthidalni azt a széles szakadékot, amely darab és nézőtér között nyílik.

Teljes sikerre ez az áthidalás nem vezetett, talán nem is vezethetett. A Sakuntalában tündéri szépségek vannak, a tiszta, szűzi érzékiség elbájoló képei vannak benne, a képei úgy gyöngyöznek, mint virágbokrok közt elrejtett szökökút vize s az idő, világfelfogás, kifejező mód óriási távolságain át mindig érezteti az emberi érzés örök egységét. A mese olyan súlytalan könnyedséggel lebeg, mintha nem volna gravitáció, a képzelet szabadon játszik az ember lelkével.

A költő azzal jut el a végső igazságig, hogy nem engedi közel magához a realitást. Kétségtelenül remekművet láttunk s ebben a fordított szövegnek, a derék Fiók Károly fordításának avultsága és nehézkessége sem zavar nagyon. Mégis maradt bennünk valami kielégületlenség. A mi fogalmaink szerinti dráma hiányzik a darabból. Túlságosan közel áll a lírai vershez, semhogy a színpadon teljes életre tudjon kelni. Nem a szerkezet miatt érezzük ezt, a darab levegője tiszta líra. Intimitásra van szükség, hogy teljesen élvezni tudjuk s ezt az intimitást jobban megoldja a könyv, mint a színpad.

*

Lehet-e selejtes anyagból olyasvalamit gyúrni, amiben megérezhető az írói kéz? Tud-e író maradni az író akkor is, ha képességeit olyasvalamire költi, amivel tulajdonképen nem érdemes foglalkozni? Az irodalom története azt mondja, hogy lehet, a selejtes anyag megnemesül az író Midász-érintésétől. Példa rá a Raszkolnyikov, anyaga szerint bűnügyi regény.

Hunyady Sándor Aranyifjú című drámájában egészen alantas rendű anyagot vett a kezébe. A szállodában meggyilkolnak egy szerelmes vén amerikai milliomosnőt. A gyilkosság gyanúja az áldozat gigolójára hárul, míg a rendőrség ki nem deríti az igazi bűnösöket, a soffőrt és felbújtóját, a komornát. A gigoló kiszabadul, de elveszti társadalmi pozicióját és a gazdag angol lányt, aki szerelmes volt bele. Olyan téma ez, amit már a bűnügyi filmek is elnyűttek.

Hunyady egy típust ragadott ki, amely kétségkívül megvan a nagyvárosokban és a gazdagok szórakozóhelyein, mint korunk arculatának egy furcsa torz vonása, de a mai könnyű irodalom útszéléről ragadta ki. Az alakot az irodalmi konvencióknak megfelelően rajzolta meg s a darab derekán le is veszi róla jóidőre a kezét: a gigolo felmentése tőle teljesen függetlenül történik s ezzel a darab súlypontja áthelyeződik róla a gyilkosokra. Ezek pontosabban és mélyebb árnyalással vannak színpadra vetítve.

A darab igazi hősévé a komorna válik, akinek félelmes alakjáról teljes, kimerítő jellemrajzot kapunk abban a jelenetben, mikor a rendőrkapitány előtt megmagyarázza életét, amely elvesztette számára az értékét. Hogy ez az alak így megnő, abban nagy része van Titkos Ilona drámai erejű játékának is. Szintén a színésznő játéka nagyobbítja meg az amerikai vénasszony alakját, melyet Góthné Kertész Ella egészít ki szerepből élő emberi lénnyé.

Ez a két nő és a gyilkos soffőr, akit Makláry kitűnően játszik, jelenti a darab minden hatását. Mály Gerő kis szerepe üdítő pont a rendőrségi jelenetek sívárságában. A többi alakok inkább csak szerepek, Somlay, Ágai Irén, Rajnai kitűnő művészete sem tud belőlük igazi életet kicsiholni; a címszereplő Jávor Pál inkább a szerep külsőségeiben mozog s az erősebb hangokat sokszor bizonytalanul fogja meg. A Vígszínház minden tőle telhetőt megtett a darab érdekében.

Hunyadynak csak egyes jelenetekben sikerült a nagy feladat: elfeledtetni, hogy a darab rossz minőségű anyagból készült. Azt azonban el kell ismerni, hogy író voltának súlyosabb sérelme nélkül kerül ki a dologból.