Már a párizsi 38 fokos bőségben elhervadt az az egyetlen virágcsokor, amelyet a kegyetlenül egyszerű temetés után Polnay Lucy sírjára helyeztek, és mégis Budapesten, amelynek a boldogtalan úriasszony egyik társadalmi hősnője volt, még minidig sokat beszélnek a legidősebb Polnay- lány párizsi tragédiájáról. Aki messziről vagy felületesen nézte Polnay Lucy pesti mondain szereplését, de még ismerőseinek nagyobb része sem tudta, hogy ez az évekig gavalléroktól körülrajongott, látszólag gondtalan teremtés Polnay Lucy élete legharmonikusabb vagy legmámorosabb pillanataiban is halállal kacérkodott!
Anyjának öngyilkossága lelki kényszerképzetek rabjává tette és talán azért vágott bele olyan vakmerően minden sorsfordulásba, kalandba, sportba és utazásba, mert állandóan az öngyilkosság gondolatával viaskodott. A híres szép asszony legfőbb becsvágya, szenvedélye, talán
egyetlen titkos, igaz, szerelme az újságírás és az irodalom volt.
Amikor 1930 őszén Párizsba utazott eljött hozzánk is búcsúzni. Megállapodott Lázás Miklóssal, akihez gyerekkori barátság fűzte, hogy Párizsból cikkeket fog küldeni. Kék levelek címen meg is jelent Polnay Lucynek 8-10 érdekes, bátor, egyéni írása, amelyek nemcsak társadalmi, irodalmi, körökben is érdeklődést keltettek. Egészen ez év tavaszáig írt leveleket, miután a cikkírást részben egészsége, részben egyéb körülményei miatt abbahagyta. Igen érdekes és jellemző az a levele, amelyet első párizsi öngyilkossága után írt 1932 októberében.
Tudósítónk párizsi távirata ugyanis arról számolt be, hogy Polnay Lucy nem lett öngyilkos, hanem véletlenül vett be több altatóport. Ezt a hírünket rektifikálta őszinte vallomása:
Néhány hónap mulva jobban lett, heteket töltött a Rivierán és onnan írt néhány eleven, finom cikket Ez a levele már sokkal életvidámabb:
Boldog vagyok.- írja- hogy meg van velem elégedve és érdekli, hogy tényleg egy rendes zsurnaliszta legyen belőlem. Legközelebb próbálok néhány interjút csinálni egészen kitűnő személyiségekkel. Nem érdekel igazán semmi, csak az a szép pálya, az írás, és azok a gyönyörű könyvek, amelyeket itt hajnalig olvasok. Talán az írás az az elixír, amely meggyógyítja az én elromlott, haszontalan életemet...
Pontosan most egy éve egyik cikkét reklamálta a következő levélben:
Kedves Lázár! Három hete már, hogy Oroszok című utolsó cikkemet beküldtem Magának, de látom, hogy nem közölte. Miért? Rossz volt? Én éppen ezt tartottam a legjobban sikerültnek!
Utolsó levelét ez év februárjában kaptuk meg, tehát nem sokkal előbb, hogy súlyos betegen kórházba került. Ez az igen karrakterisztikus levél így hangzik:
Drága, jó Lázár,- kérem ne haragudjon, hogy az írásaim megakadtak és engedje meg, hogy ne a főszerkesztőhöz, hanem jó barátomhoz intézzem a következőket: Én megfigyeltem, azokat a változásokat, amelyeket a cikkeimben eszközöltek, és amelyek dacára az elenyésző voltuknak, az én egész stylusomat, mondatszerkezetemet, felfogásomat és kifejezéseimet idegenekké és felismerhetetlenné teszik. Legalább az én számomra! És hiába töröm itt a fejem, nem tudom megállapítani, hogy végeredményben mi az a téma, az a szempont, az a tónus, amely megfelel a maga olyan gondosan és választékosan szerkesztett, innen látom milyen európai lapjának.
Már- már mindjobban beleásom magamat abba az elképzelésbe, nagyon elkeserítő konklúzióba, hogy az én cikkeim lengébb és komolytalanabb lapokba való, amelyektől azonban irtózom és amelyek mélyen alatta állanak az én ízlésemnek. Nézze, itt interjúkat készíteni nagyon nehéz, jóformán nincs is kivel jelenleg.
Elszoktam itt már attól, hogy ne lehessen beszélni mindenről és mi marad az úgynevezett mondain- cikkből, ha leltmotívja cukrosvíz?. Nézze drága, bocsásson meg, hogy így péle- méle kiöntöm itt a gondolataimat.
Ebben az esetben pedig akkor úgyis hiába próbálkozok,- nem tudom, mi kell... Adieu journalistikai álom! Hiszen innen messziről meg sem tudja nekem magyarázni, ami pedig nélkülözhetetlen számomra, ha tovább is vergődni akarok egy kék levélpapír előtt.
Drága Lázár, mégegyszer bocsánat a levelemért de sok-sok üdvözlet és hála a Maga régi barátjától.
Végül egy kártya, néhány sor csupán: Az utolsó szívszerelmem is itthagyott: nem tudok már írni se cikket, se levelet!... Nagyon feldúlt, ideges, szomorú vagyok. Egyszer úgyis vége...
Ez volt Polnay Lucy utolsó levele, bizonyára már a kórházból írta és néhány hét múlva valóban mindennek vége volt...
