Raguzában

Susak és Raguza között a hajón Felix Salten arról beszélt, hogy a helyzet nagyon kényes a német kérdés miatt, könnyen felbomolhatik benne az egész Pen-világszövetség, pedig fennmaradására nagy szükség van. Vigyázni kell tehát a határozatok hozatalával. Crémieux viszont már Raguzában azt mondta, hogy nevetségessé teszi magát az egész Pen-szervezet, ha nem foglal el erőteljes állást a németországi dolgok miatt. Mikor aztán a vitára és határozathozatalra került a sor, kiderült, hogy Saltennek lett igaza: vigyáztak a határozat hozatalával.

A franciák beadták elég erős hangú javaslatukat, de aztán előtérbe lépett a Pen sorsa miatti aggodalom, tehát összeültek a német delegációval tárgyalni, annyira megszelidítették javaslatukat, hogy a németek is beleegyezhettek. Vagyis ugyanaz történt, ami a diplomáciai összejöveteleken, Genfben és más városokban szokott történni: sok alkudozás után olyan határozatra jutottak, amely elméletileg fentart vagy elvet, de minden gyakorlati következmény nélkül.

Az írók a politikusoktól tanultak. Kompromisszummal vitték át a vizen a kecskét úgy, hogy azért a káposztában se essék kár. Tetejében még azt is kivánták, franciák és németek együtt, hogy a határozó javaslatot, melyben megállapodtak, fogadják el vita nélkül, vagyis az ügyet vonják ki a kongresszusi kritika hatásköréből.

Hogy az utóbbi nem sikerült, az Wells műve volt, aki a vita mellőzésére vonatkozó kivánságban elnöki hatalmának korlátozását látta s minden áron, még Toller akarata ellenére is meg akarta adni a szót Tollernek. Emiatt vonultak ki a németek a teremből míg a franciák tartózkodtak a saját javaslatukról való szavazástól. A javaslatot a többiek megszavazták s ami azután történt, Schalom Asch és Toller felszólalása, az már csak líra volt, szép beszédek, következmények nélkül, Toller nagy szónoki sikere, amely megmutatta, hogy a kongresszus olyan határozatot hozott, amely nem egyezik meg a kongresszusi tagok érzületével.

Ebből az a tanulság származik, hogy kongresszusok nem alkalmasak elvi jelentőségű aktuális kérdések eldöntésére. Amint egy plénum elkezd valami vitás kérdést tárgyalni, rögtön felmerülnek a nézeteltérések, melyeket csak megalkuvásokkal lehet elintézni s a megalkuvással elintézett ügyek soha sincsenek elintézve. A Pen alapelvei szerint logikailag egyetlen út lett volna lehetséges.

Meg kellett volna vizsgálni, nem történt-e a német szekcióban olyasvalami, ami a szövetég szellemével és szabályaival ellentétes, tett-e, vagy legalább igyekezett-e tenni valamit a német szekció az íróknak és a szellem más embereinek világfelfogásuk, politikai magatartásuk, származásuk miatti üldözése ellen s a kérdésekre adott feleletekből le kellett volna vonni a konzekvenciákat. Dönteni kellett volna arról, hogy maradhat-e a szövetség tagja olyan szekció, amely nem áll azoknak az elveknek az alapján, melyek a szövetség magvát teszik és létjogát adják.

Ezek az elvek: a szellem jogainak minden körülmények között való védelme minden hatalmi támadás ellen, a népek egymás közti közeledése a szellem s különösen az irodalom eszközeivel s ebből következőleg elutasítása mindennek, ami a szellem jogait és a népek közeledését veszélyezteti, tehát a faji és vallási előítéleteknek s a nemzeti fanatizmusnak.

Elég-e vajjon, ha egy írói testület beéri azzal, hogy újra meg újra leszögezi magát elméletileg e nagy elvek mellett s közben nem fektet kellő súlyt arra, hogy tag-egyesületei ennek az elvnek megfelelően viselkedjenek? El lehet-e hinni ezek után, hogy az 1927-iki brüsszeli kongresszus határozata, amely kimondta, hogy az elvekhez még háború esetén is hű marad a szövetség, több írott malasztnál?

Nyilvánvaló, hogy a Pen-kongresszus is abban a betegségben szenved, mint minden más hasonló testület: nem meri vagy nem akarja feláldozni magát. Hiszen ha akármi radikális határozatot hozott volna, attól Németországban nem eresztettek volna haza egyetlen kiüldözött írót és nem oldották volna fel a tilalmat egyetlen könyvre vonatkozólag sem, viszont lehet, hogy a szövetség fölbomlott volna. De a gesztus legalább szép lett volna, írókhoz méltó.

S az írók inkább a politikusoktól tanultak gesztust, aminek nehéz örülni. Az eredmény: lelkiismereti szabadság, sajtószabadság, szellemi szabadság - a Pen-szövetség őrzi őket, de mint a szép madarakat a kalitkában, nem ereszti ki őket a szabad levegőre. Abban a Pen valóban pacifistának bizonyúl, hogy nem akar hősi halált halni.

Mi marad tehát feladatúl a szövetségnek? Meghallgatni a kitünő Jules Romains bizonyára kitünő francia retorikával megkonstruált essayjét az individualizmus és kollektivizmus viszonyáról az irodalomban, vagy a szintén kitünő Baden-Bandrowski bizonyára kitünő lengyel temperamentummal előadott elmélkedését a désarmement morale-ról s a többi előadásokat, melyek a német vita miatt lemaradtak a műsorról? Ápolni a személyes érintkezés révén a jóbarátságot a különféle nemzetek írói között? Idegenforgalmi reklámot csinálni a mindenkori vendéglátó országnak? Mindez kissé kevésnek látszik. Új célkitűzésekre volna szükség.

A szellem szabadsága pedig riadtan menekül országról-országra. Először Oroszország vette üldözőbe, ahol soha nem is volt hazája. Azután sorra következtek az üldözésben a többi kontinentális államok. Ma már csak Európa nyugati szegélyén él és a skandináv északon. S ijesztő az, hogy ezt az üldözést hittel, meggyőződéssel, lelkesedéssel folytatják s elől jár benne a fiatalság. Az üldöző seregek stratégiai bázisa mindenütt a fiatal emberek tömege.

Itt bosszulja meg magát az a szörnyen nyomott helyzet, melyben a háború utáni fiatalságot hagytuk. Elvesztette hitét a régi ideálokban, melyekért a XIX. század annyi vért és agyat pazarolt, elvesztette reményét az eddigi világrend keretein belüli jövőben. Ez a világrend az egyén tiszteletén alapult, azon az elven, hogy az állam, társadalom, minden más nagy közösség az egyénért van, az egyén boldogulásáért.

Az idők ez ellen az individualista felfogás ellen fordultak s a kollektiv felfogást juttatják uralomra. Az egyén van a közösségért - ez az elv jut most érvényre Európa nagyobbik felében, a kimondottan szárazföldi országokban s ki tudja, nem lesz-e előbb-utóbb uralkodóvá a tengerparti országokban is. Olyan áramlat ez, amelyet már alig lehet feltartóztatni. Talán ezt érezte a Pen, mikor nem szállt vele keményen szembe.

Napfogyatkozás van. S napfogyatkozáskor rémülten menekülnek aklukba az állatok, amelyek addig boldogan jártak a szabad legelőn, szabad ég alatt.