Széchenyi és az egerek

1925 novemberének elején (közepén, végén) – lapja válogatta – a magyar sajtó kiemelten foglalkozott Széchenyi Istvánnal. Beszámoltak ünnepélyekről, idézték politikusok nyilatkozatait, ugyanis akkor volt 100 éve annak, hogy az említett személy („a legnagyobb magyar”) az 1813 óta először megnyíló országgyűlésen, november hónap elején megtette, amit megtett. Nem hiszem, hogy el kéne mondanom, hogy mit, ám kimondom: egy (netán több) ilyen tett, de különösen egy ilyen politikai személyiség nagyon ráférne már országunkra!
A sok „megemlékezés” közül kirítt A Reggel című lapé, ahonnan változatlan formában vágtam ki a következő „cikket”.
Mielőtt átadnám a szót Széchenyinek, tekintve, hogy a szövegrészek tizenkilencedikszazadiak (s nem huszadiak, mint amelyekből a bulvár rovat vezetője kedden mazsolázott), néhány idegen szót megmagyarázok.
Az idea magyarul eszme, a misztifikáció megtévesztés, ködösítés. A következőnek nekem is utána kellett néznem, így tudtam meg, hogy az enthusiasmus lelkesedést jelent. Aki appellál, az hivatkozik, aki rektifikál, az helyesbít, helyreigazít. Végül még kettő: az antipátia ellenszenv, idegenkedés, a con amore jelentése gyengéden, szeretettel. (Szándékosan ki akartam hagyni a Hunnia szó megmagyarázását, de figyelmeztettek, hogy Magyarországon élünk. Megértettem: Hunnia Magyarországot jelenti.)
És most jöjjenek a források megjelölése nélküli szövegek!

Széchenyi jóslatai a mai Magyarországról

Adót kell vetni mindazon ábrándra, ámításra, elcsavart ideára, misztifikációra, szemfényvesztésre s efféle tulajdonra, mellyel oly nagyszáma a régi álmábul felébredt magyarnak megnemszünőleg csalja magát és csal mást.

Inkább kivánom, sülyedjen vérünk rövid vonaglás után semmiségbe, hogysem utóbb is, mint eddig s mint ma, egy magát emésztő, hiuságtól szétboncolt, féregrágta, magán segíteni és se halni, se élni nem tudó nyomorék vázként undokitsa el a közemberiség nagy családját.

Mert nincs tagadás, hogy valahol több képzeleti tehetség, de egyszersmind több nyavalygó képzelet is létezzék, mint magát szünetnélküli álmokban hintázni szerető Hunniában.

Századokon keresztül a magyar hízelkedéshez szokott, amibül honaink nagyrészének önmaga túlbecsülése, gőgje s hiúsága támada; az igaz, egyenes szótul pedig elszokott, amibül megint soknak azon teljem meggyőződése vevé eredetét, hogy Hunniát, mint dicsőségtül ragyogót, s lakosit, mint magas helyen állókat a világ bámulja és irigyli.

A magyarnak általján véve azt vetik szemére, hogy egyedül szalmatűzként lobban fel, cserfaként azonban soha nem ég. S nyuljunk kebleinkbe, nem ugy van-e? Bizony nem tagadhatjuk. Ámde mi oka ennek? Eddielé a magyarnak vezetők, jobbára, sőt kirekesztőleg mindig a nemzet enthusiasmusára appelláltak, számitási tehetségét azonban soha nem iparkodtak kellőleg ébreszteni, rektifikálni és azt tervük alapjául használni, honnét aztán természet szerint többnél több láng és füst s ebből támadó hamu vevé okszerint eredetét, de annál kevesebb életmeleg fejledezett, mely igazi és tartós egészségre emelhette volna nemzeti testünket.

Alig van köztünk ember, ki a másik megaláztatásán ne örülne!

Agyarkodunk egymás ellen, mint a tehetetlen sajtférgek!

Az emberi nemben lappang, sőt a magyarban éppen nem lappang, de valami ocsmányul kitűnik az irigység és a sültgalambra sóvárgó oly igen különös étvágy.

A magyar magát senkinek alávetni nem akarja, itt mindenik vezér, ur akar lenni. A magyar ember jókedvében fölrúgja a port és fölkiált: itt a világ közepe!

Minek is nevezzük ezt a különös szeszt, mely mindegyik kolompos, vezér vagy egyedül saját erejére támaszkodó pártkalandor akar lenni, s ehhez képest nincs is a világnak tán oly legkisebb féket, rendszert nem tűrő, s ekkép oly kevéssé egy soron álló, összetartó, s ennélfogva, természetesen aránylag ahhoz, mi lehetne, oly gyönge, oly magán segíteni nem tudó népe, mint a magyar.

Valóban szomorú az eset, s vérünket tekintve, szomorubb, mert gyűlöltségi hajlama nem egy magyarnak koránt sincs kimerítve azon antipátia áltat, mellyel az arisztokrácia iránt viseltetik, de midőn con amore gyűlöli ezt, nem kevésbé gyűlöli a kormányt, gyűlöli az egyházi rendet, gyűlöli a katonát, gyűlöli a németet, gyűlöli a horvátot, gyűlöli a tótot, gyűlöli a görögöt, gyűlöli a városi polgárt, gyűlöli a kereskedőt, gyűlöli egyik a másikat stb. szóval: gyűlöl mindent, mert hiszen hasonneműjével sem él békében, paraszthoz vonzó szerelme pedig bizony nem óriási s mégis biztos öbölben véli magát, mert hiszen mégis szeret valamit, s pedig legőszintébben s mindennek fölött, t. i. a hazát, vagy tulajdonképen – mert ugyan mi a puszta haza a benne lakó egyesek nélkül – a hazával mindig egybekevert saját drágalátos magát!


Tudom, nem egyszerű, a mai szemnek olykor idegennek tűnő szövegdarabok az idegen szavak nélkül is! És számomra új – bár olvastam Széchenyitől, Széchenyiről egy s mást – ennyi negatívumot látni nemzetünkről! Azt tudtam, hogy irodalmunk nem bővelkedik optimista művekben, hogy Széchenyi is rettegett (egészen annyira, hogy elborult az elméje) a nemzethalál reformkorban divatos ideájától.
Előtte is utána is próbálták megfogalmazni a magyarság (értsd magyarnak lenni) lényegét. Én meg sem kísérlem, helyette felhívom a figyelmüket Örkény István Budapest című írására, amelynek utolsó passzusából idézek: „Hozott szalonnával egérirtást vállal dr. Varsányiné.” Aki nem olvasta, tegye meg!
Egy perc az egész.

Tánczos G. Károly