Az elmult héten a következő följegyzésre érdemes események történtek a világgazdaságban: az amerikai munkások a mechanikai szivarkészítő gépek leállítását követelik; a braziliai kávéültetvényesek elhatározták, hogy másfélmillió kávécserjét kiirtanak; a német autóalkatrésziparosok tiltakoznak az ellen, hogy a nagy autógyárak is készítsenek alkatrészeket; a budapesti nyomdai főnökök egyesülete azt kéri a kormánytól, hogy ne adjon új nyomda alapítására iparengedélyt, mert össze akarják vásárolni a felesleges nyomdagépeket, hogy aztán lerombolják őket; végül a vegyi gyárosok is a numerus clausus bevezetését követelik.

Semmi új nincs a nap alatt!
Közel száz éve, hogy a langenbielani és peterswaldaui takácsok lerombolták a szövőgépeket s törvényt követeltek a gyárak és gépek ellen, mert azt hitték, hogy a szociális kérdést rombolással és numerus claususszal lehet megoldani. Most némileg fordítva van, mert most a gépek tulajdonosai hiszik, hogy a gazdasági élet krízisét, melyet éppen a gazdasági szabadság lerombolásával idéztek elő, meg lehet oldani a „felesleges” gépek összezúzásával és a „felesleges” cserjék kiirtásával.

Iparfejlesztési törvényünk, sajnos, módot ad az ilyen numerus clausus bevezetésére, mert a kormány az ipartanács meghallgatása alapján elrendelheti az új iparengedélyek megtagadását és a kényszertársulást. De meg kell állapítani, hogy a kormány eddig nem élt ezzel a hatalmával, hanem mindig az érdekeltek kezdeményezték a numerus clausus bevezetését, más szóval, az az ipar és az az ipari polgárság, amelynek bölcsője, jogainak forrása, fejlődésének és boldogulásának biztosítéka az ipari szabadság volt, maga követelte és követeli az államtól, hogy kötőféket vessen a nyakába s korlátozza szabadságában.

Annyira így van ez, hogy míg magában a kereskedelmi minisztériumban aggodalommal nézik az állami beavatkozás rendszerének ezt a túlfejlődését s nagyon komoly aggodalmakat táplálnak az intervencionizmus ilyen kiterjesztése miatt, az egyes ipari érdekeltségek állandóan zaklatják a kormányt, hogy a kötőféket dobja már a nyakukba. Jellemző, hogy az iparengedélyek megszorításának rendszeréért való törtetés a rovarirtó iparból indult ki, onnan átterjedt a vendéglős-, kávés- és pékiparra s csak amikor így a kis- és középiparban lett szokássá, hogy aki egyszer felkapaszkodott a kocsira, azonnal kiakasztotta a „megtelt” táblát, kezdték a nagyiparban is követelni a numerus clausust.

Természetes, hogy minden iparág avval az indokolással kérte s kéri a zárt számot, hogy racionalizálni akar s evvel együtt olcsóbban termelni. A tapasztalat azonban éppen az ellenkezőjét bizonyítja. Mihelyt a zárt szám védelmét valamely ipar elnyerte, az árak azonnal felszöknek, aminthogy a verseny kikapcsolásának sohasem lehet más eredménye. Mialatt a közvélemény állandóan panaszkodik a kartelek drágaságai ellen s a kormány mindent megígér megfékezésükre, a numerus claususért tovább folyik a küzdelem s vele tovább a drágítás.

Ha újabban egész elméletet eszeltek ki egyes kartelvezérek, amellyel azt bizonyítják, hogy csak az iparnak ilyen „organizáció”-jával menthetik meg a kapitalizmust s csak így vihetik vissza a liberalizmus útjaira, az egész olyan porhintés, mint amilyen tíz év óta minden „organizációs” és „racionalizálási” kísérlet volt.

A német gazdaságkutató intézet e heti jelentése teljesen rávilágít arra, hogy mi eredménye van a numerus claususnak és az újfajta „organizációs” kísérleteknek. Augusztus óta a numerus clausus által védett iparokban az árak nemcsak hogy le nem mentek, hanem hatalmasan megnövekedtek. Augusztusban a kartelárak indexe 76.9 volt. Ma 79.7. Ezért talán mégsem kell összetörni a gépeket és kiirtani a kávécserjéket!