Ki volt a legelső ember? 2. rész

(Egy furcsa ásatás története)

Dubois már négy hosszú év óta hiába ásatott, hiába hordatott el hegyeket, nyitott föl völgyeket, semmi, de semmi emberi nyomra akadni nem tudott Kétségbeesve írt újra és újra pénzért a holland kormánynak, de kinevették és nem küldtek „a földeltúró bolond”-nak, ahogy hazájában elnevezték, többé egyetlen egy fillért sem.

Erre Dubois végső kétségbeesésében, a teljesen eredménytelen ásatások ötödik évében, eladta összes könyveit, nagyértékű fegyvereit és kapott is értük annyi hollandi forintot, ami még éppen egyheti „földtúrásra”elegendő volt. És így történt, hogy az ásatás harmadik napján, kapával az egyik kezében egy földtúrásból kiugorva, sárosan, izzadtan, halálra fáradtan, mint egy őrült száguld végig Dubois a föltúrt földrakásokon, a másik kezében egy halom sáros, földdel összekevert, piszkos csontot szorongatva.

És amit megálmodott Haeckel, ami egész világ számára évezredek óta a titkok titka volt: a Földön élt legeslegelső ember csontjai, melyek kétmillió év óta pihentek a jég alatt, most, mint megbecsülhetetlen kincsek, ott nyugodtak Dubois kezében: egy emberi fog, egy koponyatető, majd újabb egyhónapi lélekzetelállító ásás után egy állkapocs, majd egy újabb fog és végre a jégkorszakbeli ősember combcsontja.

Elképzelhető, hogy mit érezhetett e pillanatban Dubois, aki az ötéves izgalomtól már maga is majdnem csontváz volt, aki heteken, hónapokon keresztül a borzalmas maláriával, váltó lázzal küzködött, amely különben se erős szervezetét annyira legyöngítette, hogy a fiatal, éves ember már csak két botra támaszkodva tudta magát cipelni.

De tettének minden, kínját, rettenetes szenvedéseit lelkének ereje legyőzte. Igaz ugyan, hogy amikor az ősemberi csontokra rátalált, az első pillanatban azt hitte, hogy talán egy jégkorszakbeli állatóriás csonttöredékei kerültek a kezébe.

De ahogy mérőeszközeivel mind pontosabban megmérte főképpen a talált koponyacsontot és combcsontot és összehasonlította a kapott méreteket a mai ember koponyájával és combcsontjával, mindinkább arra a megdönthetlen következtetésre jutott, hogy embertől, mégpedig a kétmillió év előtti jégkorszakban élt embertől származó csontok vannak a kezében.

És Dubois most már egyetlen pillanatig se maradt Jáva-szigetén. Fogta magát; gondosan becsomagolta a talált kincseket, visszautazott Európába, egyenesen Haeckel-hez rohant és megmutatta a leletet. Haeckel-nek majd elállt a szívverése, amikor a ritka kincseket meglátta, alig tudott szóhoz jutni, de aztán, mintha csak álomból ébredt volna, egy hirtelen szorítással magához ölelte Duboist és ezt mondotta neki: „Fiam, maga halhatatlanná lette a nevét, mert megtalálta az Ember legelső ősét a Földön”.

És vajjon mi volt az eredménye Dubois világraszóló felfedezésének? Hát bizony a legádázabb, leggyilkosabb harc, ami csak valaha a tudósok táborában lezajlott. Mert mihelyt Dubois leletének fényképeit és azt a megállapítását, hogy a csontok a földön élt legelső embertől valók, leközölte egy jénai tudományos folyóiratban, megindult ellene a késhegyig menő harc.

És ha talán szegény Dubois előre tudta volna, hogy milyen kíméletlen támadásoknak lesz közlése után kitéve, bizonyára soha föl sem megy Jáva-szigetére és tán soha föl sem fedezték volna az évmilliót titok fátyollal fedett Jávai emberősünk kétmillió éves sírját. A támadások olyan kíméletlenek voltak, hogy Dubois annyira elkedvetlenedett, hogy éveken keresztül bezárkózott otthonába.