"Nagyon jellemző dolog, hogy az országos nyomor idejében, mikor Athén mindenünnen ellenségtől volt fenyegetve, s demokratikus alkotmányától megfosztva, Aristophanes ilyennel volt képes a szegény népet mulattatni. E vígjáték nagyon is feltünteti az Aristophanes-féle költészet árnyoldalát és pedig anélkül, hogy a nyers testiséget valami erkölcsi eszmével ellensúlyozná", - mondja Arany János fejét rosszalóan csóválva a Lysistrate fordításának bevezetésében. És mégis a Lysistrate a görög költőnek az a műve, mely ma legjobban, szinte egyedül izgatja a szinházat. Egész sereg különféle átdolgozása van, francia, német s most már magyar is, szemmel látható, hogy színházak és színműírók színpadi értéket éreznek benne.

Az az ötlet, hogy a nők szerelmi szabotálása rákényszeríti a férfiakat a pusztító háború befejezésére, bánthatta Arany és sok kortársa finom szeméremérzékét, de vígjátéki gondolatnak kétségkívül geniális kihasználása a sexualitásban rejlő ős humorforrásnak és a maga erős háborúellenes célzatával, - mely különben átvonul Aristophanes legtöbb művén - nem is mondható egészen erkölcsi eszme nélkülinek. Aristophanes csúffá akarta tenni a háborút és erre jó volt neki eszközül a görög szabadszájúság, amely kétségkívül más elbírálás alá esik, mint a mai pikantéria. A modern átdolgozó főfeladata a témában rejlő erotikumot a humor mennél kevesebb sérelmével a mai színpadra alkalmassá filtrálni.

Emőd Tamás átdolgozása is ezt a célt tűzte ki. A görög költő művének megtartotta fővonalait, de a dialógust egészen átalakította, részint saját leleményéből, részint Aristophanes más darabjaiból, például a leghatásosabb tirádát a Nőuralom-ból. Bizonyos, a modern állapotokra való prodisztikus célzásokat is vegyített bele, kivált a tanács-jelenetben. Dolgát gondossággal és tehetséggel végezte, versei jól hangzanak a színpadon, csak a fődologgal nem tudott teljesen megbirkózni: a témát nem bírta mozgóvá tenni s ezért nem érezzük elég erősnek a vígjáték feszültségét.

A szöveg azonban inkább csak alkalom a rendező számára, aki az előadásnak ebben az esetben főszereplője. Bárdos Artur felismerte a darab által nyujtott kitünő rendezési lehetőségeket s eddigi pályája legnagyobb becsvágyú munkáját végezte színpadra dolgozásával. Rendkívüli apparátussal diszítette fel a darabot, a világítás, öltözet, tömeg-mozgás pompázó színességével. Helyes érzékkel nem igyekezett archaizálni, nem igyekezett valódi görögségre s általában semminemű realitásra, elejétől végig megmaradt a játékosságnál. Ezzel kihozta a darab lényegéből azt, ami ma is él még: a kicsapongó, fékevesztett jókedvet. De ezzel mellőzhetetlen volt, hogy az előadás egész stilusa az operett felé tegyen jó néhány lépést. Csak úgy sikerült kifejezni a téma mélyében rejlő belső komikumot, amely fontosabb a dialogus élceinél.



Tapintatának nagy győzelme az, hogy Aristophanes darabjának előadása mégse vált Aristophanes-travesztiává. Zenével, diszkrét tánccal, a karok tömegeinek stílusos mozgásával támasztotta alá elgondolását, - a modernizált görög kórus nagyon jól hat színpadán. Tehetséges segítő-társakat választott, Nádor Mihály zenéje finom, elegáns és tetszetős, Beck Judit koreográfiája a fiatal művésznőből nagyon komolyan vehető tehetséget revelál, Fülöp Zoltán díszletei művészien símulnak a rendezés stílusához. Az egyedüli nyomós kifogás sem a rendező hibája: nagyobb színpad és nagyobb nézőtér kellene hozzá, mint a Belvárosi Színházé.

Az előadás humorát Turay Ida naiv pajkossága, Dajbukát Ilona vaskossága, Harsányi Rezső groteszksége adja ki teljesen, Titkos Ilonában nem éreztük eléggé, hogy lélek van benne.