|
Arany János árnyéka
A Budapesti Szemlében nemrég felháborodott hangú cikket olvastam egy egyetemi tanár tollából az Arany János ellenzéke című disszertációról, melyet nyilván doktori értekezésként a pécsi egyetem magyar intézetében Sós Margit dolgozott ki és tett közzé. Ez a felháborodott hang semmikép sem jogosult. A füzet arról a ma már kétségkívül furcsának tetsző kritikai mozgalomról szól, mely főként a hetvenes években Arany Jánossal és körével szemben zajlott, egy új irodalmi irány jelszavai alatt s Aranyt és műveit élesen bírálta, körének írótagjai, kivált Gyulai Pál ellen keserű, bár meglehetősen egyoldalú polémiát folytatott.
Mint kritikai mozgalomnak nem sok érvénye volt, Arany János homlokáról nem sikerült egyetlen babérlevelet sem letépnie, mert kritikus propagálói gyenge legények voltak, ítéletüknek nem adott súlyt sem elegendő mély lelki és esztétikai műveltség, sem kritikai elfogulatlanság, de a mozgalom maga megérdemli a figyelmet, mert benne volt a magja annak a fejlődésnek, amely felé irodalmunk a későbbi évtizedek alatt haladt, egy olyan irodalmi irányváltozásnak, amely a mi időnkben, szemünk láttára, birtokba vette az egész irodalmat. Nem tudom elképzelni, mért volna káros vagy elítélendő egy ilyen mozgalommal foglalkozni a kutatónak, akinek számára nem lehet tilos területeket elkeríteni, mert az a feladata, hogy figyelmesen és tárgyilagosan vizsgáljon meg minden jelenséget, amely az irodalom körébe tartozik s az irodalom alakulásában része van.
Nem hiszem, hogy Sós Margit vétett volna az Arany Jánosnak tartozó kegyelet ellen, mikor sorraveszi azokat a kritikákat, melyeket a költő ellen írtak valaha s ismerteti annak az írói csoportnak a nézeteit és jelszavait. amely egykor szemben állott vele. Nem véthetett a tudományos diszkréció ellen sem, mert a tudomány nem ismer diszkréciót. amely tiltaná bizonyos területek feltárását. Arany nem volt Schlemihl Péter. Volt neki árnyéka és semmiféle jogosultsága nincs az olyan nézetnek, hogy ezt az árnyékot nem szabad észrevenni.
Utolsó említésre méltó tagja ennek az irodalmi csoportnak, Palágyi Lajos, nemrég halt meg s haláláig ellenzéke maradt, nem annyira Aranynak, mint inkább az Arany-iskolának. A vita is élt még, Gyulai Pál felszólalásai még mindig lármás visszhangot vertek fel a sajtóban, bár Arany nagysága már annyira magától értetődőnek tünt fel, hogy többé nem bolygatta senki. A fegyverhordozók folytatták a harcot a fegyverhordozók ellen.
Még könyveit is csak nagy üggyel-bajjal tudta kiadni, az olvasóközönség hideg maradt iránta. Keserves szegénységben élt. Hívei, többnyire hozzá hasonlóan tekintély nélküli szegény emberek, nagy költőkép ünnepelték, de abból a magasságból, ahol Arany élt, nem hangzott feléje egyetlen elismerő szó, sőt Gyulai Pál megsemmisítő kritikákat írt róla. A Kisfaludy-társaságba megválasztották, de mi volt ez a sértődött szívnek és soha nem érvényesült becsvágynak?
Aranynak, akinek költői nagyságát lehetetlen volt nem éreznie, egy jó szava boldoggá tehette volna hosszú időre, de ez a szó nem hangzott el. Az érzékeny, tartózkodó Arany nyilván nem merte azt a szót kimondani, pedig biztosra lehet venni, hogy talált volna dícsérnivalót Vajdában, felismerte hibáiban is nagy tehetségét, hiszen nemcsak költő volt, hanem kitűnő ítéletű műértő is és nem volt annyira elfogult a saját esztétikai nézeteiben, mint Gyulai. A két költő túlságos messze élt egymástól. De Arany bizonyára tudta, miket beszél róla Vajda a kávéházban és egyebütt. Voltak, akik gondoskodtak róla, hogy megtudja.
A művészi fegyelem, a klasszikus mértéktartás, a szerkesztés és jellemfestés követelményeinek hangoztatásában igaza volt, de ezt az igazát oly módon érvényesítette, a szertelenségek ellen olyan módon küzdött, amely ha tökéletes érvényre jut, az irodalom eljózanodását és konvencionálissá válását idézhette volna elő, ahogy elő is idézte az Arany-epigonok nagy részénél. Gyulai egyforma hevesen harcolt Jókai vagy Vajda János szertelenségei ellen, mint az ötvenes évek Petőfi-utánzóinak szertelenségei ellen, pedig az nem mindegy, hogy ki a szertelen.
Kemény, makacs vitatkozó természeténél fogva szempontjai merevek voltak, látóköre nem széles. Meg volt győződve az erős jellem meggyőződésével, hogy az ő kritikai nézeteinek irányában kell az irodalomnak haladni, ha egyáltalán haladni akar s ezért föltétlenül elítélt minden más irányt. A maga irodalom-elméletének tökéletes inkarnációját Aranyban látta s őt magasztalta fel mint költői ideált, - aki ettől eltért, arra csak elítélő szava volt.
Az új irodalmi áramlat az újuló társadalomban szükségszerűen elfordúlt a Gyulai-féle úgynevezett nép-nemzeti iránytól egy általánosabban emberi áramlat felé, amely a változó kornak, az átalakuló életformáknak megfelelő világképet igyekezett alkotni s természetesen ennek megfelelő stílust is. Ez a változás bizonyos mértékig végbement Arany lírájában is, amelyen szintén megérezni a magyar atmoszféra lényeges megváltozását. A fiatalabbaknál és azoknál, akik - mint Vajda János - kezdettől fogva más utakon jártak, programmszerű volt. Ezért volt rájuk kedvetlen Arany s kivéste ellenük a Ťkozmopolita költészetť érmét. Gyulai pedig szokott élességével harcolt ellenük.
Az irodalomban nem szokatlan a fordított hatásnak ez a neme. Reakciós hatásnak lehetne nevezni. Amellett naivak is voltak: nem tudták eltakarni személyes sérelmeikből eredő elfogultságukat, rivalizálásukat, irígykedésüket az ellenpárt sokkal kedvezőbb pozíciójára s főképpen azt, amit mai szóval inferioritás-érzésnek mondunk. Érezték inferioritásukat s ezért túlozták kritikájukat Arannyal szemben.
Ez az inferioritás könnyen érthető, mert irodalmi pozíciójuk nagyon kedvezőtlen volt. Az irodalmi élet hatalmi eszközei az Akadémiától az iskoláig Gyulaiék kezében voltak s mellettük volt a közvélemény tekintélyes része. Az ellenpárt - hogy akkortájt keletkezett szálló igével éljünk - "az ellenzékiség keserű kenyerét" ette. Ezenfelül eszmei ellentétben is volt a kor közhangulatával: a kiegyezés utáni kor optimista levegőjében pesszimista világképet akart elfogadtatni: filozófiai költészetet akart csinálni olyan korban, amelytől minden távolabb volt, mint a filozófiai kedv.
Igy keletkezett a Petőfi-Arany ellentét, melyet Babits is említ mint az egyetlen olyan irodalmi gondolatot, amely behatolt a közvélemény legmélyebb rétegeibe is. Petőfi szabad, féket nem ismerő, nyugtalan lirikus természetét állították szembe Arany aggodalmas, szabályhoz és hitelhez ragaszkodó epikus természetével. Csak arra nem gondoltak, hogy Arany elleni támadásaik személyi ingerültsége és túlzottsága miatt nem volt hitelük még ott sem, ahol legalább bizonyos mértékig igazuk volt.
Nem számoltak azzal, amivel kevés kritikus szokott számolni. hogy a nagy szellem hibáiban is nagy. Az egész Arany elleni harc alapjában véve a malcontensek harca volt a beérkezettek ellen. A leghevesebb harcos, Tolnai Lajos inkább pamfletista volt, mint kritikus (ő írta az első magyar pamflet-regényeket is), - a legmérgesebb pedig Ponori Thewrewk Árpád nem egyéb, mint hóbortos pasquillus-író. A tisztább tehetségű költők, mint Reviczky és Komjáthy, távoltartották magukat az egész kritikai csatározástól.
Schöpflin Aladár |