A Nobel-díj

Vagy harmincadszor osztják ki a Nobel-díjakat, most, az alapító születésének századik évfordulója táján.

El kell ismerni, a svéd akadémia Nobel-bizottsága becsülettel megállta a helyét a díjak kiosztásában. Ítéleteihez néha hozzáfért a kritika, voltak velük szemben elégedetlenségek, ami elkerülhetetlen, de az ítélet elfogulatlanságát bajos volna kétségbevonni, komolyan nem is vonták kétségbe. Hogy talán az északi írók némi kedvezésben részesültek, azt könnyen meg lehet magyarázni abból, hogy a legelfogulatlanabb ítélőben is megvan az akaratlan készség a magáénak s a közeli rokonénak túlbecsülésére.

Polgári írókból és kritikusokból áll a bizottság, ami talán megmagyaráz bizonyos hajlandóságot a polgárias érzelmesség felé, de ez a polgáriság nem jelentett politikai sorompót olyan írókkal szemben, akik a polgársággal szemben álló fronton küzdenek, - legalább Anatole France, Bernard Shaw, Romain Rolland, három a III. internacionale oldalára állott író díjazása erről tanuskodik. Mindössze azt lehet mondani, hogy ha Gorkij díj nélkül maradt, néhány nála kisebb jelentőségű író pedig díjat kapott, ebben lehet valami tudatos óvakodás a szovjettől. Mindenesetre a Nobel-bizottság az egyetlen pályadíjakat osztogató testület a világon, amely harminckét éven át mindig megtartotta tekintélyét és a jóhiszeműségében való hitet.

Ebben, lehet, szerepet játszott az a szerencsés körülmény is, hogy a bizottság a messze északi kis ország fiaiból áll, akik távol élnek Európa nagy nemzeteinek politikai ellentéteitől, érdek-szövevényeitől és vetélkedéseitől s bizonyos térbeli perspektívából nézhetik a többi népek kulturális életét, az érdeklődő, de elfogulatlan szemlélő szemével. De el kell ismerni a bizottságban közreműködő férfiak lelkiismeretes tárgyilagosságát is. Nobel bizalmának a svéd akadémia kifogástalanul megfelelt.

Nehéz volna pontosan megállapítani azokat a közös szempontokat, amelyek a bizottságot vezették. Az írói kiválóság lehet ezerféle, mindenkinél más-másféle tulajdonságai emelkednek ki s természetesen más-más szempontok érvényesülnek megítélésében. Maguk az ítélők is változnak, nemcsak azzal, hogy egyesek elhalnak és mások kerülnek a helyükbe, hanem az élvemaradók is változnak az élet atmoszféra-változásaival.

Ha Sully Prudhommeban az aktualitásra az elvont líra hűvös magasságaiból letekintő költőt jutalmazták, ennek nem mondott ellent az Anatole France vagy Bernard Shaw harcos szellemének kitüntetése. Meg kell állapítani az elfogulatlanságot az irodalmi vagy világnézeti mérték szempontjából, a konzervatív ítélő-bírák méltányolni tudták az újító szellemeket is, természetesen, épen konzervatívségüknél fogva, megvárva, amíg az újító kiforrja magát s eléri eredményeit. A mérték, amit alkalmaztak, lényegileg irodalmi volt, a jó írókat keresték kritikájuk Diogenes-lámpájával.

Hogy megkívántak bizonyos szellemi és műveltségi színvonalat, az is magától értetődik; ma már nem lehet nagy írónak tekinteni senkit, aki nem jutott el az értelem és a lelki intelligencia bizonyos magaslatára. Nobel végrendeletében rájuk hagyta, hogy legyenek különös tekintettel azokra, akik idealista célokra törnek; a végrendelet e pontját is helyesen értelmezték a svéd bírálók, talán helyesebben, mint az örökhagyó maga: nem képzelhető el igazi író, aki nem ideális célokért dolgozik. Nem az eszközöket nézték, amelyekkel az író él s amelyek lehetnek eltérők az "ideális" szó közkeletű értelmezésétől, hanem a szellemi magatartást s a végső célkitűzéseket.

Az olyan írók, akik széles ívű, átfogó világképet építettek ki, bizonyára első sorban kedvesek a pályabírák előtt - nyilván ennek köszönheti díját a lengyel Reymont, a lengyel parasztélet teljességét átfogó műveivel s talán a legkétségesebb értékű díjnyertes, az olasz Grazia Deledda is, aki korzikai hazájának népéletét hozta az irodalomba. Ezek talán hazájuk közönsége számára is, de a világirodalom számára mindenesetre felfedezők, ahogy felfedező Kipling is, aki a gyarmatok életét és levegőjét vonta be az irodalom körébe.

A Nobel-bizottság maga is felfedezésre vállalkozott, mikor kiemelte az európai nyilvánosság elé Rabindranath Tagoret, akinek angol nyelven megjelent munkái addig csak kevesek figyelmét vonták magukra. Az irodalmi mértékekhez való ragaszkodáson kívül mint állandó irányvonal tűnik fel, ha a Nobel-díjasok sorát végigtekintjük, a magasabbrendű humanitás követelménye. Bizonyára ennek tulajdonítható, hogy a díj a legtöbbször olyan íróknak jutott, akik a nemzeti ellentéteket hangsúlyozó, háborús tendenciákkal telített Európa szellemi életének baloldalán, vagy legalább is a balközépen foglaltak állást.

Ma nagyobb gond lehet a Nobel-díjat odaítélni, mint valaha. Nagy számmal vannak minden irodalommal élő nemzetben a tehetséges írók, talán soha annyi tehetség nem igyekezett szót kérni az irodalomban, mint ma. Az átlag-színvonal mindenesetre kielégítő s talán valamivel magasabb is a múlténál. De ez inkább annak tulajdonítható, hogy az írás eszközei könnyebben keze ügyébe esnek az embereknek, az írói technika eddig elért eredményei szinte automatikusan működnek. Könnyebb egy elfogadható, jó regényt vagy színdarabot megírni, mint valaha. Hol vannak azok az idők, mikor minden író maga kellett hogy kiküzdje a maga műfajainak a technikáját, mint ahogy a régi mesterembernek magának kellett elkészíteni szerszámait!

De ez nemcsak könnyebbség, hanem veszedelem is. A regény technikája és formája például annyira kész és közismert, hogy már únjuk is néha, még jó regények olvastakor is. Attól kell félni, hogy az irodalom olyanná válik, mint a nagyon is racionalizált gyár, amelyben már-már teljesen a gépek dolgoznak az emberek helyett. Viszont hiányzik, egyre jobban, a nagy író, a magasan kiemelkedő egyéniség.

A tizenkilencedik század becsmérlői, akik újabban divatba kezdenek jönni, nem tudnak a huszadik századból senkit sem szembeállítani a nagy írói szellemnek pléjádjával, akiket a múlt század adott az irodalomnak. Már Sigrid Undset, Grazia Deledda, Sinclair Lewis Nobel-díja is kétségeket ébresztett s ma akárki kapja is a díjat, a kétség még közelebb lesz. A világ irodalmi szelleme vezérek nélkül áll ma, a legnehezebb időkben.

*

E cikk már ki volt szedve, mikor közhírré lett, hogy az idei díjat az orosz Ivan Bunin kapta. Ez a döntés semmit sem cáfol meg a cikk utolsó passzusából.