|
Vallomás - Karinthy az „Így írtok ti”-ről
Nem szeretem ezeket a révetegen tünődő "szerény és igénytelen" visszatekintéseket, "őszinte vallomásokat", amik véletlenül pont egy új könyv piacradobásával kapcsolatban sóhajtják bele, lehetőleg nagy példányszámban, szemérmes titkukat a reklámcikkek és kommünikék hangversenyébe. A mikrofon előtt ne suttogjon tétova szavakat az író, aki nagyon jól tudja, hogy suttogását bömböléssé alakítja a hangszóró. Minden megnyilatkozásnak, a legszubjektívebbnek is, megvan a maga szigorú műfaja, amit a tárgy követel, de ez a "vallomás2 álműfaj s ha eddig nem írtam karrikatúrát róla, a jövőben nem szeretném ezt a torzképet a tükörből rajzolni meg.
Ám elmerengve új könyvem jellemző címén, rájöttem, miért hat vissza rám ez a cím oly méla, bús utórezgéssel: számomra nem az a feltűnő, hogy az írók, kiket egykor hetykén és vitézül szurkáltam, még mindig így írnak, nem szégyelték el magukat a jólsikerült torzképtől (nyilván Kosztolányinak van igaza, az írói modor, még ha modorosságnak hat is, éppoly végzetesen fejezi ki a lelki arcot, mint orr és fül és szem a testit: nem lehet rajta változtatni), - hanem az, hogy én még mindig piszkálom őket ezért, dorgálom őket, mintha tehetnének róla. Végeredményben a torzító hajlandóság is beállítás kérdése s a görbe tükörre legalább olyan jellemző a görbeség, mint a görbe orra, amit esetleg éppen ő egyenesít ki, megcsalva a világot, ugyanakkor görbének mutatva az egyenest!
Shaw ugyan azt állítja, hogy a szatirikus lát jól s véleménye csak azért különálló, mert a többiek rosszul látnak s ha az optika törvényeit tekintetbe vesszük, van is ebben valami (az egylencsés, közönséges szerkezet megfordítja a virtuális képet, hogy visszafordítsuk természetes helyzetébe, ahhoz dupla lenese kell), de a gyakorlatban, s ezt tapasztalatból tudom, a torzítás is modorossá válhatik, ha a látnoki inspiráció ritka, szerencsés pillanatát bevárni nem lévén módjában, az író mesterségszerűen kezdi gyártani a véletlenül sikeresnek bizonyult műfajt. S van még egy másik veszély is.
A valódi torzképrajzolók jól tudják, hogy rajzolás közben önkéntelenül grimaszt vágnak s ha a friss torzt elemezzük, kiderül, hogy vonásaikkal utánozni próbálják a modell furcsa fizimiskáját, ami néha oly természetes - ez a tökéletes, szinte színészi beleélés egy másik ember testi és lelki mivoltába, ez a természetellenes erőfeszítés egyike az áldozatoknak, amiket a jólsikerült alkotás megkövetel, csakúgy, mint a színészetben: s a színész és a bohóc jól tudják, hogy tulajdon, polgári magánhasználatra szánt arcuknak nem használ kozmetikai szempontból ez az erőfeszítés.
Emlékszem, egyszer magam is megdöbbentem, elolvasván egyik karikaturámat - hogy a csudába, hiszen ezt nem én írtam! ezt ő írta, az illető író, az én kezemmel! nagyon is közel engedtem magamhoz, szállást adtam neki tulajdon lelkemben, neki és másoknak, sokaknak - a vége az lesz, hogy kitúrják szállásából azt az írót, aki náluk régebben lakott benne, együtt született ezzel a lélekkel, ott szunnyadt, mielőtt bármelyiket ismertem volna... .
Ami ezeket a torzképeket illeti, úgy hiszem, elvégezték hivatásukat az irodalomban s ha az irodalom, az, amit mi értettünk benne, nem pusztul el, talán magával viszi, mint hasznos kuriózumot, e torzképek emlékeit is, a jövőbe: egy vidéki tanár, minap, örömmel ujságolta nekem, hogy a stilisztika-órákon szép sikerrel mutatta be a fiúknak nehány "Így írtok ti"-mat elrettentő például, örök művészi törvény igazolására. Kosztolányi megszégyenítően okos s a dolog lényegét szinte tudósan exakt érvénnyel kimerítő kis tanulmányában számomra is felfedezte és világossá tette, hogy ebben a játékban mi a komoly, hogy e humorban mi az, ami nem tréfadolog.
Amit hivatalos kritikusi minőségem gyöngeségéről s túlzott elnézésemről beszél, bármily meglepő volt számomra ennek az elemzésnek eredménye, kénytelen vagyok igazat adni neki: valóban, ha művészetről volt szó, az én szememben már a minimum csodának számított, a nemművészet jelenségeihez képest - a kontárt is hajlandó voltam többrebecsülni a közönséges filiszternél, akit az egész nem érdekel. Alig van hozzátennivalóm mindahoz, amit Kosztolányi mond - s ami van, az se ellentmondás, csak kiegészítés.
Ha történetesen bankhivatalnokok vagyunk, elhitetjük magunkkal, hogy bennünket nem érdekel a gyufagyártás és Szemirámisz függőkertje - a rovarkutató számára a csillagos űr, a tejút és a távoli ködfoltok világa zavaros valamivé válik idővel, amit a csillagász-kollégának osztottak ki, az ő reszortja, nem is érti, hogy lehet ilyen csekélységgel foglalkozni egy életen át a végtelen világ helyett, mely egy cserebogár körmében fellelhető. |