|
A nép, a nyelv és a főváros
Nem lehet másnak, mint vészkiáltásnak nevezni Illyés cikkét. Egy lelkiismeretes ember tények, adatok, megfigyelések alapján rádöbben egy veszedelemre, mely szülőföldjét, azt a kis darab földet fenyegeti, amelyet legjobban szeret, ismer és ért a világon - és meghúzza a harangot. Vészharang vagy halálharang? Illyés az utóbbinak tartja. De mindent meg kellene tenni, hogy ne az legyen. Mindazoknak, akiknek módjukban van cselekedni ebben a dologban, óriási felelősség van a vállán. Hogy bírják el tétlenül?
Mert írni, beszélni, eleget írtak és beszéltek róla, a kérdésnek nagyobb irodalma van, mint akármely más magyar életkérdésnek, szociológusok, statisztikusok, politikusok, írók megtették a magukét, ráterelték a kérdésre a figyelmet, de mindez csak írott malaszt. De miért? Lehetetlen volna tenni valamit? Hát nem látják, hogy a magyar Dunántúl amúgy is veszélyeztetett terület, köröskörül szinte megszakítás nélküli láncával van körülvéve az idegenajkú telepítvényeknek, a nagy német tömb közvetlen szomszédságában.
Egy kiváló barátom, aki a szóban levő vidéket jól ismeri, azzal vígasztal, hogy az egyke már a német lakosság közt is kezd terjedni. Vígasztalás ez? Ha a gyökeres segítség nem lehetséges a magyar társadalom és politika erőviszonyai miatt, nem lehetne legalább annyit megtenni, hogy az egyke miatt kipusztult családok házaira, földjeire az állam vagy valami más szervezet elővételi jogot biztosítson magának s odaadja őket más vidékről való sokgyermekes magyar családoknak, amelyek még nincsenek megfertőzve?
Annyi mindenféle kényszert kell elviselnünk, - csak ebben az egy dologban kell ragaszkodni a sutba dobott liberalizmushoz? Lehet, hogy laikus beszéd, amit mondok, elismerem, hogy nem ismerem eléggé a kérdést. De abban bizonyos igaza van Illyésnek, hogy a Dunántúl nélkül nincs Magyarország és Magyarország nélkül nincs magyarság.
Nagy költőnk, szintén arról a vidékről való, a nagyszerű halál-ról szólt. Bizonyosan nem ilyen lopakodó, nyomorúságos halálra gondolt. Annyi csatamezőn ontottunk sokszor felesleges vért és megmaradtunk. Most egy népbetegségbe pusztuljunk bele? Önmagunk iránti közömbösségből várjuk a körülöttünk ólálkodó halált? Nem tudom, mi visszhangja van Illyés cikkének, de egy egészséges közéletben igen nagy visszhangjának kellene lennie.
Az utolsó ötven-hatvan évben született meg a vidékről jött magyarok, asszimilálódott németek, szlávok, zsidók konglomerátumából és még nem forrott össze minden tekintetben egységes egyéniséggé. Erre nem volt ideje, ehhez több nemzedék kell. De a fejlődés jó irányban halad és a jövő budapesti magyarja, ha a történelem nem lép közbe katasztrofálisan, már lesz olyan, mint a tolnai vagy alföldi; nagyvárosias lesz, de nem lesz kevésbé magyar. Ami pedig a nyelvet illeti, már Kosztolányival folytatott vitámban kifejtettem, hogy ha látok is bajokat, de nem látok katasztrofális bajokat.
Kultúránk egész kincsét Nyugatról, főleg a németektől vettük Szent István óta, magától értetődik, hogy a fogalmakkal együtt az azokat kifejező szók és szólások nagy részét is át kellett vennünk s nyelvünkbe bejutott a nemzetközi gondolat-nyelv hatása. Ezzel vált lehetővé, hogy egyáltalán kultúr-életet éljünk: ha ebből származik némi baj, ez a ma még többé-kevésbé felületes kultúra elmélyülésével s meggyökeresedésével el fog múlni. Maga ez a meggyökeresedett kultúra fogja elmúlasztani.
Ez ugyan jóslás, de én hiszem, mert látom e téren is az előrehaladást. S Budapest nyelve? Mért ne lehetne Budapestnek saját nyelvjárása? Mért csak a falunak szabad nyelvjárásának lenni? Ez is még alakulóban van, mint a város lelke, mint ahogy minden nyelv mindig alakulóban van. De mért kellene azt hinnünk, hogy nem fog kialakulni, vagy rosszul fog kialakulni? A magyar nyelv egy új színnel fog általa gazdagodni s ha ez a szín talán szokatlan, azért ki kell átkozni a magyarságból?
Schöpflin Aladár |