|
Bemutatók
A Téli rege Shakespeare legnehezebben játszható műveinek egyike. Szerkezete két alig összefogott, élesen különböző stílusú részre lazul szét: Az első (az eredetiben a három első felvonás, melyet a Nemzeti Színház előadása egy felvonásba foglalt össze) a mániákus féltékenység sötét drámája s a másik légies könnyű mese, amely szerencsés végre juttatja a cselekvényt. Két ilyen ellentétes hangot valamiféle stílus-egységbe összefogni úgy, hogy az egyik ne üsse a másikat; a két egymástól roppant távolságról induló történet összetartó vonalát éreztetni, hang, feszültség, tempó különbségeit úgy áthidalni, hogy az egész szét ne essen két külön darabbá, rendezőnek, színészeknek csaknem megoldhatatlan feladat.
Ezt a nehézséget vállalta Ódry Árpád, a rendező és a színészek s ha hiánytalanul nem is sikerült megoldani, a részleges megoldás is teljes elismerésre méltó. S hogy csak részmegoldás, annak külön oka is van. Shakespeare regényes színművei és vígjátékai a színjátszás más módszereit és eszközeit tételezik fel, mint amelyek ma, a realisztikus szinpad még mindig fennálló uralma idején, divatban vannak. A Shakespeare korabeli színész még sokkal közelebb állott a vásári komédiáshoz, mint a mai és a közönségének az ízlése is másféle, játékosabb, erősebb hatásokkal dolgozó eszközökre várt, nem ragaszkodott annyira a valószerűség követelményéhez, mint mi.
Más volt az atmosztféra sűrűsége a szinpadon és a nézőtéren, tehát a kimondott szó is más feszültséggel sült ki. A tragédiákban ez kevésbé érezhető, mert a nagy emberi szenvedélyek képe örök-egyforma, de a játék, a tréfa, ha nem a saját atmoszférájából pattan ki, nagyon könnyen elveszti élét. A shakespearei dialógus sokszor nyers élcein például annak idején alighanem harsogva kacagtak az emberek, ma jó, ha elmosolyodnak rajtuk; viszont Falstaff tréfáin kevésbé nevetünk ugyan, de jobban értjük és élvezzük karakterének belső humorát, mint kortársak.
Felfogása nyilván abból indul ki, hogy a mániás ember következetes logikával él, a logikájának csak a kiinduló pontjai hibásak, a következtetései azonban mereven folynak belőlük. Ódry azt az őrültséget játssza meg, amelyben "van rendszer". Tasnády Ilona Hermionéje a szenvedő királyné lírai alakját valódi shakespearei szellemben fogta meg, puha, érzelmes lénye mintha erre a szerepre volna teremtve, játéka könnyű, mint a lehellet és színes, mint a virágszirom. Minden figyelemre méltók a komikus alakok: az öreg juhász és Bangó fia és a csavargó Autolycus, akiket Sugár Károly, Juhász Géza és Pethes Sándor játszanak, megközelítve Shakespeare groteszk komikumát.
Ha megkérdeznének, jó darab-e Zágon István Az igéret földje című vigjátéka, a Nemzeti Színház első ujdonsága, kénytelen volnék azt mondani, nem jó darab. Ha azt kérdeznék, rossz darab-e, azt kellene mondanom, nem rossz darab. Vannak jó tulajdonságai, elég épkézláb szerkezet, valami kellemes bonhonomia, néhány jó ötlet, különösen a Ťslágerť keletkezésenek persziflázsa, amely az egész darab legföbb enyhítő körülménye. Az egésznek azonban olyan langyos a levegője, hogy nem érezni különös vonzóerejét. Nem lehet rajta bosszankodni, de szeretni is bajosan lehet. A legrokonszenvesebb benne a szerző szerény mértéktartása, de mintha jobb szeretnők, ha néha kilendülne a mértékből és valami merészebb dologra szánná magát. |