Azt mondják, hogy Gárdonyi zárkózott volt. Most már érthető zárkózottsága. A pénz világában a virágoknak rajongó barátja nem is lehetett más. Amilyen szeretettel szólt virágokról, épp olyan módon emlékezett meg a fákról. Maga mondta, hogy gyerekkora óta csodálja és szereti őket. Úgy írt róluk, mintha cselekvő személyek volnának.

„A fa is lélekzik és érzés van benne.” „Éjjelenként susognak, egymásnak és egymásfelé terjesztgetik karjaikat.” „A lombok susogása is érdekes. Pedig a lombok susogása értelmetlenebb a parasztbeszédnél is.” Nagyon kedves az a cikke (Ének a fákról), amelyben egyes faismerőseit jellemzi.

„A jegenyefa szikár óriás, olyan, mint a hallgató ember. Ha susog is, csak úgy magának, mintha magában beszélne. És sohasem hajlik. És soha sem néz alá, mindig föl az égre. Milyen boldogság az eget látni!” A vén szederfa, „a fává vált jóságos asszonyság. Az nem volt néma fa. Susogásában valami zene volt. Valami daltalan, lekottázhatatlan, örökké befejezetlen, titkosértelmű lágy zene, aminőt nem írt sem Verdi, sem Kacsóh Pongrác.”

„A kerti fák mind olyanok, mintha boldogok volnának. De az erdei fák közt gyakran találtam olyant, amelyikről lesóhajtott a szenvedés.” „A szilvafák sápadt, fehérvirágú, sovány, néma teremtések. „A fenyőfákat is szeretem. Olyanok, mintha meseországból valók volnának, ahol örökös a gyász.” Az idézést folytathatnám. Úgy emlékszik fáira, mintha rokonai volnának.

Valamennyi fa között mégis a jegenyefát szerette a legjobban. Meg is mondta miért? „Sem árnyéka, sem gyümölcse, tudom, de van valami az ő egyedülvalóságában, fölemelkedettségében, ami tetszik nekem. Ha meghalok, azt szeretném, ha egy jegenyefát ültetnének a síromra. Nekem kedves az a gondolat, hogy egykor jegenyefa leszek és állok, mint éltem: magányosan, lombokkal folyton az eget nézve, nappal a felhőket, éjjel a holdat, csillagokat.”

Majdnem olyan végrendeletszerűen hangzik szava, mint Jókai kívánsága. Jókai azonban még határozottabban, parancsolóbban fejezte ki azt az akaratát, hogy ne márványoszlopok közé és ne a kerepesi temetőbe helyezzék kihűlt testét, hanem hársfák közé, amelyeket oly nagyon szeretett.

Jókai szerény kívánsága nem teljesült. Éppen ellenkezőleg, sírját merev kőoszlopokkal gyűrűzték körül a kerepesi temetőben. Nem tudom, teljesedett-e Gárdonyi kívánsága? Tettek-e ibolyát szívére és ültettek-e jegenyefát sírjára?

A jegenyefát szerette a legjobban, de írásaiban nem ezt, hanem az akácfát és a fűzfát szerepelteti a legtöbbször, a magyar táj két jellegzetes fáját. A virágok közül a leggyakrabban emlegette a liliomot, a rózsát, a szegfűvet, a gyöngyvirágot, a tulipánt, az orgonát és a muskátlit. Felmerült az a kérdés, hogy Gárdonyi botanikai tudásában meg lehet-e bízni?

Fantáziája nem ragadtatta-e el? Nem kevert-e az őszi növények közé tavasziakat? Nem követett-e el anachronizmust? Megnyugtató, hogy Gárdonyi ilyen hibákat nem követett el. Nem bizonyos, de nem is lehetetlen, hogy 1541-ben hazánkban már kukoricások voltak; hogy 1533-ban a burgonyát már ismerték, de csak ritkaságképen, mint csemegét; hogy ugyanakkor már a paprikát is fűszernek használták.

Határozottan tévesnek kell azonban mondanunk azt az állítását, hogy a Mátra rengetegében egy omladékos helyen rhododendronok volnának. A Cyprián című elbeszélésének erre vonatkozó sorai így hangzanak: „A kőtörmelék között ott méláz a hegyi szironták és a rhododendron némely fajai.”

Az omladékot benőtte a kövi rózsa és az aranyvirág. A lombok alatt pedig a sötét vérvirágú kapotnyak nőtt. Gárdonyiról nem tehetünk fel, hogy a rhododendront nem ismerte volna. Egy más helyen, az azaleával együtt említette, mint dísznövényt. Érthetetlen, hogy vehette fel ezt a növényt a Mátra növényei közé?

Kifogást lehet emelni azon állítása ellen, hogy „a magyar ősvallás virága tisztesfű, a tulipán meg a zádogvirág, a mohammedáné a tubavirág”. A zádogfát (= hársfa) különben Jókai is, mint a régi magvar vallás fáját említette.