„Egyik cikkecskéjében a „guggon ülő ipomeáról” írt, melynek különös formáját úgy nyerte, hogy öt tő hajnalka mellé csak egy méter hosszú nádat tűzött, amelyre a hajnalka szárai felfelé és lefelé és egymásra tekergőztek. Ezen megfigyelésének eredményeképen jelenti ki, hogy „a kertészet művészete is próbálgatás és próbálgatás.”
Szeretett kertészkedni. Magának is volt kertecskéje, melyben virágok és gyümölcsfák díszlettek. Sem kertjéről, sem kertészkedéséről nem írt olyan behatóan, mint Jókai, aki büszkén nevezte magát kertésznek, s aki kertészeti tudását külön füzetben is ismertté tette. Nincsen is annyi adatunk, hogy teljes képet szerezhetnénk Gárdonyi kertjéről.
Tordai Ányosnak Gárdonyiról írt megemlékezéséből tudjuk, hogy háza előtt a kertben, a folyosó tövében, véges-végig tűzpiros tulipánok nyiltak. Gárdonyi anyja megmagyarázta, hogy a tulipán „Géza kedves virága, török földről hozta hagymáját.” Különböző írásaiból mégis össze lehet szedni kertjének növényeit. Voltak őszi és kajszibarackfái.
Méhesében diófa, szilvafa, ribizli bokrok, cukorborsó, liliom és mákvirág. Egyik költeményében kertjének kedves virágaiként említi a szegfűvet, az akácot, hajnalkát (Ipomaea) és a napraforgót. Voltak továbbá őszirózsái és gesztenyefái. A Musa, Dracaena és Yucca kővázában díszlett. Egy ízben azt tervezte, hogy a kertjének sarkába szőlőt ültet. Cserepekbe pedig mindenféle virágmagot vetett.
Kertjét bizonyára nem a versaillesi és a schönbrunni parkok mintájára alakította. A természet és a természetesség barátjának nem tetszett a megnyirbált fa és a rövidre vágott fű. A fóti parkban járva, örömmel állapítja meg, hogy „itt a természetnek nincs borbélya.” Ekkor jelenti ki, hogy kertészollót nem szeret; nyirott fű, meg a nyirott fa pedig kedve ellen való látvány. A fóti park, a paradicsomot juttatja eszébe. Elképzelése szerint a paradicsom nem más, mint „egyszerű életmód, kevés kívánság, semmi dolog, és a szeretet”.
Ezek a szavak igazat adnak Lipcsey Péternek, aki azt írta Gárdonyiról, hogy nagyon szerény, magányosan élő, zárkózott, naiv ember volt, aki lelkét még barátai előtt sem nyitotta fel. „De vajjon voltak-e barátai?” kérdezi életrajzírója. Erre a kérdésre megfelelhetnek. Igenis voltak barátai: a virágok és a fák! Ezek voltak önzetlen barátai, akik között boldognak érezte magát.
Megértette a fák suttogását, lelkét pedig teljesen kitárta a virágoknak. Költőnek kellene lennem, hogy Gárdonyinak a virágok és fák iránt érzett rajongását szavakkal fejezzem ki. Mondják, hogy zárkózott ember volt. Ez a zárkózott lélek az ébredő természet és a virágzó fák gyönyörűségének láttán így kiált fel:
„Mily kedves a napfény! Mily gyönyörű az élet!” A virágos világot szépnek látta, de emberek nélkül még szebbnek képzelte el.
