Elefántcsonttorony és világnézet

Művész, világnézet, kollektívum.

Ez a három szó sűrűn szerepel mostanában együtt. Hol élesen szétválasztják, hol szorosan összefűzik őket. A legnépszerűbbnek és legidőszerűbbnek mégis az az áramlat látszik, amelyik a művésztől "világnézetes" művészetet követel és azt, hogy a kollektivum kifejezője legyen. A tiszta művészet gúny tárgya manapság. Védelmezőinek "ósdiságán" mosolyogni szokás. De van-e időszerűbb ebben a sorvasztóan "aktuálissá" szűkült időben; mint "időszerűtlenségek" hűséges harcosa lenni, amelyek azért időszerűtlenek, mert örökkévalók?

"Az elefántcsonttorony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda", hirdeti Kosztolányi. Ez a kijelentés végletes és keserű visszautasítása azoknak a támadásoknak, amelyek a "tiszta művészet" ellen irányulnak, a költőtől "világnézetes kiállást" követelnek és le akarják rántani az "elefántcsonttoronyból". De hát mi a világnézet és mi az elefántcsonttorony?

"Tiszta művészet" alatt ma már senki sem érti a "l'art pour 1'art" régi jelszavát, azt, hogy a művész mintegy kiemelje magát az élő mindenségből és alkotása merő játék legyen a formákkal. Tehát az 2elefántcsonttorony" sem meddő játékok búvóhelye sápkóros kamaszok számára. Élet buzog ott és lakói tudják, hogy világnézet nélkül nincs emberi élet. Mert a világnézet érzelmi elemekkel át meg átszőtt ismeretikép a teljes mindenségről, a teljes emberről és kettejük viszonyáról.

A világnézetben benne foglaltatik, hogy mit hiszünk a mindenség lényegéről és céljáról, milyennek látjuk benne az ember rendeltetését és hozzá való vonatkozását, miben foglaljuk össze az emberi ész és ösztönök gyötrő ellentmondásait, hogyan teremtjük meg az égi eszmények és földies szükségletek egyensúlyát s minő célokat tűzünk élettevékenységünk elé.

A "világnézetes" cselekedet és alkotás ilyen mélységes és végtelen kiterjedésű alapokon és ilyen magasságos boltozatok alatt hajt ki az emberi lélekből. És Kosztolányi formulája azért olyan mélyre mutató ítélet, mert azoknak a szembenálló táboroknak a "világnézete" majdhogynem elfér egy pártiroda szűk falai között. Ezeknek a "világnézetes művészetet" követelő tömegeknek voltaképen nincs is világnézetük.

Az ő "világképük" csak a szociális viszonyokra terjed ki és művészetük osztályügy és propagandaeszköz. Társadalomnézet az ő világnézetük csupán, mert az emberi élet és mindenség roppant horizontját a kettős világnak csak egy kis köre, a társadalom zárja el tekintetük elől szűk falaival.

Azt hiszik, hogy a mindenségnek nincs ennél nagyobb talánya és hogy az emberi lélek összes gyötrő gondjai megenyhíttetnek a társadalmi osztályok viszonyának, a termelés és fogyasztás, a munka és tőke viszonyának rendezésével. Vagy rendezetlenül hagyásával. Vagy rendezetlenségbe hozásával. Attól függ, melyik csoportról van szó.

Távol áll tőlünk lekicsinyelni a társadalom szerepét az emberi világban és mi is látjuk tátongó problémáit. De tudjuk, hogy az emberi élet egész talányát nem meríti ki a szociális kérdés, mert határai nem érnek véget a társadalom kollektivumának határaival. A kollektivizmus nem világnézet, mert az ember nem pusztán társadalmi lény, hanem kozmikus lény is, a társadalom csak egy szelete a világának. Az igazi világnézetben az első kérdés az ember és a mindenség viszonya.

Nem lehet világnézet az, amelyik csak az egyén és a társadalom viszonyát tekinti. "Szociális világnézet" fából való vaskarika. A szociális viszonyokkal szemben is csak igazi, kozmikus világnézet alapján lehet állástfoglalni, mert csak így nézhetjük a közösséget alkotó egyéneket azoknak, amik: embereknek, a kozmosz tagjainak. Csak így vehetünk fel velük és a közösséggel szemben erkölcsi állásfoglalást. Az embernek emberi joga, hogy világnézete lehet, hogy érezheti, tudhatja és kialakíthatja az egész roppant mindenséggel való viszonyát.

Tehát akkor, amidőn ma azt a bizonyos - hamis - "világnézetet" követelik a művésztől, azt, hogy a kollektivum szószólója legyen, azaz álljon szolgálatába a társadalmi harcnak, akkor nemcsak a művész elsikkasztásának a kísérlete folyik, hanem az emberé is. Ismételjük, távolról sem kicsinyeljük a társadalom tényében és állapotában feladott problémákat és elismerjük, hogy a kozmosz egyéb dolgai közt ezekkel szemben is állást kell foglalni a világnézetnek.

---

S botorság volna azt állítani, hogy a művésznek nem kell anyagául tekinteni az ember társadalmi vonakozásait is. Hiszen azok is az emberi élet elemei. Az ember- és életábrázoló művész ezeket is alkotásába öleli. Ámde, ha igazi művész, az embert keresi és az egész viszonyt az ember oldaláról tekinti, sohasem a társadalom oldaláról és tudja, hogy az individuum hordja az élet értelmét. Még a kollektivumét is, mert az is csak az egyének tudatában és akaratában él.

Ó, hogyne lehetne megérteni, hogy a mai idők szorongattatásai által űzött egyének, gyengék és elárvultak, nyájba menekülnek és összebújnak! A histórikus tudja, hogy ez a kollektivisztikus áramlat számtalanszor megismétlődött a történet hasonló korszakaiban. De vajjon van-e a tömegnek joga elátkozni az erős és bátor magányost és a nyáj rémületébe vonni őt is? Tudnunk kell azt is, hogy a "társadalom" nem ad igazi biztonságot és megnyugtatást, mert a szorongattatások okai messze túlterjednek határain és az emberi lélek mélyebb és tágasabb, hogysem a kollektivum érzése betölthetné. Nagy baj, ha azt hisszük, hogy a mi korunk csak társadalmi problémákat vetett fel.

A legtágabb értelemben világnézetiek azok a kérdések, amelyek felénk merednek és oly magasra tornyosulnak, hogy szinte eltörpül mellettük világháború, gazdasági válság, munkanélküliség, a gazdasági rend fordulója, a nacionalizmus válsága, az osztályok harca és minden, minden, ami a szociális jelenségek sorába tartozik. A kozmosszal való régi viszonyunk rendült meg A tudományok csendes műhelyeiből indult ki a földindulás.

De ez a földindulás csak falakat döntött le, amelyek tekintetünket korlátozták s most olyan messzire, végtelen távolokba, magasságokba és mélységekbe repülhet és hatolhat, amilyet nemrégen még el sem képzelhettünk. És most itt állunk a feladat előtt, hogy ezt a rengeteg új, valóságosan kozmikus anyagot világnézetbe, valódi világnézetbe foglaljuk, olyan organikus képbe, amelyben ez a szemünk láttára annyira kitágult mindenség értelmet nyer és embervoltunk rendeltetése benne meghatároztatik s egy alapérzésre támaszkodik egy világérzésre, amely lelkünk életét is teljes egészbe foglalja.

Szabad-e hát merő szociális problémáig szűkíteni roppant feladatunkat? Szabad-e polgári, proletár, nacionalista, internacionalista, szociális, kollektivisztikus világnézetetť követelni? Mit mondanak mind e szavak az egyén szellemét megsemmisüléssel fenyegető roppant kozmosz mellett, amely fiziológusok és pszichológusok, kémikusok és histórikusok keze nyomán tágul ijesztő távolokba?...

Mit tesz a művész ott fent az Ťelefántcsonttoronybanť, én-je zárt falai között, aki nem hajlandó leszállani a szociális élét ingó téreire? Ő nem, nem játszik üres formák tarka dobozaival. Hanem lát és érez. Ő tudja, hogy magasabban van, mint a Ťpártirodákť lakói, hogy az a tágabb világ, amit ő lát, hogy az az igazi világ, a teljes mindenség. Ő tudja, hogy mi az igazi világnézet és neki igazi világnézete van. Ő az egész világot és az egész emberi lelket látja, érzi és éli.

Az ő léte az igazi emberi élet, ott fent az Ťelefántcsonttoronyť magányában, sokkal igazabb, mint azoké, akik "szociális felelősséget" hajtogatnak. A költő - ott fent - nem felel senki másnak, csak a benne élő örök és teljes emberinek. Annak, akinek legfőbb gondja maga az emberi élet, pusztán, szabadon, ártatlanul a kozmosz ölén. A művész és a filozófus egytestvérek.

Mindketten az örök és teljes emberi élő formái. Kiegészítik egymást. Az egyik inkább a világnézet gondolati rendszerét dolgozza ki, a másik inkább irracionális alapját, az életérzést fejezi ki. De mindketten ezt a tiszta, elsődleges, egyetemes vonatkozást élik magukban, amely az ember és a kozmosz között szövődik. Az ő alkotásaik híradások ennek a viszonynak az életéről, azok számára is, akik kevésbbé filozófusok és költők, kevésbbé teljes emberek.

És most anélkül, hogy a művészt mi is szociális feladat elé állítanánk, beláthatjuk, mi az ő szerepe és teljesítménye a közösségre nézve is, amelynél többet igazságtalanság és botorság követelni tőle. Ő közvetíti - a filozófussal - az igazi világnézetet és életérzést. Ő az életigazság kinyilatkoztatója a gyengébb szeműek számára is. Babits Mihály felveti a kérdést, mi jogon tulajdonítunk nagyobb igazságot az Ťelefántcsonttoronyť lakóinak.

A felelet nem lehet kétséges. Azért, mert ok magasabban élnek, tekintetük tágasabb, igazságuk egyetemesebb. A magányos művész bátran izenheti azoknak, akik irigy acsarkodással vonnák le magasából a maguk szűk arénájába: hagyjatok idefent élni, a ti hasznotokra is, mert itt közelebb látom a csillagokat, amelyek a ti sorsotokat is irányítják.

Joó Tibor