Halálának 100 éves évfordulója alkalmából

A költészet héroszai mindenkor tanuságot tettek mély természetszeretetükről; műveik koruk egész természettudását felölelik. Homeros époszaiban megismerjük az akkori idők anatómiai tudását, orvoslási módjait, a sebészek munkásságát, érezzük, hogy Kalidászát, India költői géniuszát Sakuntalajában a természet szépségei hatják át, Dantenak csillagászati jártassága lep meg bennünket.

És ki ne csodálná Shakespearenak, az emberi lélek e páratlan ismerőjének, széleskörű növényismeretét, orvosi tudását, elmeorvosra valló finom megfigyeléseit? Mégis ezeknek a nagy alakoknak egyike sem volt alkotó természettudós; Goethe az, akiben az emberi szellem két legnagyobb megnyilatkozásának, a költészetnek és a természettudományoknak teremtő erejét egyesítve bámulhatjuk.

Goetheben, a természettudományok iránti érdeklődését, atyjának a gazdag frankfurti patriciusnak természetrajzi gyűjteménye keltette fel már igen korán. Bár atyja kívánságára a jogi pályát választotta, a lipcsei egyetemen szívesebben foglalkozott a költészettel és ugyanakkor a misztikus tudományokba és az alkémiába is belemélyedt.

Barátai fejcsóválva vettek akkor tudomást sajátos tanulmányairól, pedig Goethe e téren szerzett tudását is megkapóan tudta később Faust-jában értékesíteni. A strassburgi egyetemen a jogi tudományok mellett már komolyan érdekelte az anatómia, szorgalmasan látogatta a klinikákat és egy szülészeti tanfolyamot is hallgatott. Az orvosi tudományok terén szerzett tudásának első eredménye az volt, hogy részt vett Lavater Physiognomische Studien c. munkájának kidolgozásában.

1781-ben Jenában Loder anatómus mellett dolgozott. Itt feltűnt neki az a tanítás, hogy a felső állkapocs két fele közé iktatott csontocska (os intermaxillare), melybe a metszőfogak vannak mélyesztve, a legtöbb emlős állat, sőt a majmok felső állkapcsában is megtalálható, az emberéből azonban hiányzik.

Úgy érezte, hogy ez a tan ellentétben áll, a lelkében már akkor megfogamzott fejlődés eszméjével. Szorgos kutatásaival sikerült is 1784-ben kimutatnia, hogy az állkapocs közötti csont megvan az embrionális emberi koponyán is, de már korán összeforr környező csontokkal.

Ezt a felfedezését, melyből az állat és az ember közös következtetett, nagy örvendezéssel közli Herderrel; levelében, örömének jelzésére, mint jó bibliaismerő, Jeremiás próféta szavait használja, mondván:„Mind a beleim megindultak”.