Azok a külföldi hitelezők, illetve magyarországi üzletbarátaik, akiknek itt zárolt üzletköveteléseik vannak, sok mindent megpróbálnak, hogy mobilizálják pénzüket. A stillhalte egyezmény és más törvényes előírások pontosan szabályozzák azonban, hogy az ilyen követelések mily célokra használhatók fel. Általában – mint ismeretes – az a törekvés, hogy a feloldott tőkék tartósan helyezkedjenek el nálunk és igazi értékekben konzerválódjanak.

Újabban két módon is megpróbáltak felszabadítani bizonyos összegeket a Magyar Nemzeti Banknál. Részben ház-ingatlan vásárlásoknál jelentkeztek az új vevőjelölteknél egyes ügynökök, akik azt a tanácsot adták, hogy a vevő külföldi cég részére vásárolja meg az ingatlant, felszabadítási engedélyt kérve, azután pedig a külföldi „szabadkézből” átadná a házat a tényleges vevőnek, de ezt az utóbbi adás-vételt nem vezetnék keresztül a telekkönyvön.

A másik „ötlet” az volt, hogy magyar tulajdonban levő képek, szobrok és egyéb műkincsek tulajdonjogi átruházása történjék meg, de szintén csak formailag, hogy a vevő ezen a címen szabadítsa fel pengőkövetelését. Mikor aztán a pénzt kiutalták, az üzletet „visszacsinálják”, a műtárgy régi tulajdonosához kerül, esetleg néhány ezer pengő ráadással együtt.

Mondani is felesleges, hogy ezek „az ügyeskedések” egytől egyig kudarcot vallottak a Magyar Nemzeti Bank éberségén – éppen mert tudomása van hasonló kísérletekről – a leggondosabban megvizsgálja az ilyen felszabadítási kérelmek minden részletét.