Új kísérlet-e vajjon az a diplomáciai hadjárat, amely Riccioneban fordulópontjához ért, miután a római tanácskozások és a Párizs-Róma között lefolyt beszélgetések során a döntő előkészítése megtörtént? Igen is, meg nem is. 

A dunai államok problémája olyan régi, mint a békeszerződések, amelyek a mai rendet a Duna völgyében megteremtették. Az angol békedelegációnak nem volt egyetlen tagja sem, kezdve a mindenható főnöktől, Lloyd George-tól, a legfőbb gazdasági szakértőig, Keynes tanárig, s a legfiatalabb titkárokig, aki ne hadakozott volna kézzel-lábbal a monarchia gazdasági egységének megbontása ellen. Ezeknek a titkároknak egyike, Nicholson, nemrég megjelent könyvében leírja a drámai harcot, amelyet az angolok a Clemenceau-Masaryk-Pasics-terv megvalósítása ellen vívtak. 

A harc hiábavaló volt, nem a józan ész, hanem a három aggastyán akarata érvényesült s amit az öregek főztek, azt ma a szerencsétlen fiatal nemzedék kénytelen kikanalazni. Kísérlet történt bőven a hiba kijavítására, a brucki tanácskozásoktól a strésai konferenciáig, az eredmény azonban minden esetben siralmas volt. A rosszul begombolt mellényt, amint Deák Ferenc Schmerlingnek megmondotta, előbb végig ki kell gombolni s csak azután lehet újból begombolni.

Az elmult másfél évtized világosan bebizonyította, hogy minden kisérlet, amely nem nyúl bele a probléma alapvető elemeibe, kudarcra van ítélve. Kudarcot vallott a Schober-Curtius-féle terv, amely az osztrák-német gazdasági egység körül próbálta csoportosítani a dunai államokat, összeomlott a Tardieu-féle kísérlet, amely francia pénzügyi vezetés alatt kívánta csoportosítani a kisantant államait, Ausztriát és Magyarországot, rövid vonaglás után kimúlt Georges Bonnet strésai terve is, s nagy kérdés, sikerre vezet-e Mussolini terve, amely egyrészről a kisantant, másrészről Ausztria és Magyarország kapcsolatában keresi a kivezető utat. Ebben a mai bonyolult helyzetben jósolni nagyon kockázatos feladat, annyit azonban már ma is meg lehet állapítani, hogy a Mussolini-féle terv sikere nem a római, sem a párisi kabinettől, hanem Berlintől és Prágától függ. 

A római kormány a dunai államok, elsősorban Magyarország és Ausztria gazdasági erejét a saját politikai céljai érdekében még komoly áldozatok árán is növelni hajlandó. A francia diplomácia szintén politikai célok érdekében, kész pénzügyi áldozatokat is hozni, hogy a kisantant s Ausztria és Magyarország között erősebb kapcsolatok keletezzenek.

Ahhoz azonban, hogy a Mussolini-féle terv sikerüljön, kettő kell: az egyik, hogy a német birodalom lemondjon arról, hogy a Duna völgyében keressen kiutat gazdasági imperializmusának és megnyissa ma lezárt kapuit a dunai államok mezőgazdasági terményei előtt. Ez egy. A másik, hogy a csehszlovák köztársaság feladja eddigi politikáját és élelmiszerszükségletét ne Kanadában s az Egyesült Államokban, hanem közvetlen szomszédjainál szerezze be.

A nagy problémának természetesen számtalan elágazása van, rengeteg részletkérdés megoldása kell, hogy minden általános rendezést megelőzzön, de azzal tisztában kell lennünk, hogy a német piac s a csehszlovák fogyasztók nélkül a régi gazdasági egyensúly alig fog helyreállani azon a területen, amely a Kárpátoktól az Adriáig terjed s amelyen huszonöt évvel ezelőtt felejthetetlen rend és nyugalom és jólét uralkodott.

A probléma tehát, amelynek megoldását ma a Duce erélyes kezébe vette, gazdasági és politikai kihatásaiban messze meghaladja mindazokat a kérdéseket, amelyeket eddig megoldani nem sikerült. Nemcsak mi magyarok, hanem szomszédaink is titkos reménnyel tekintünk Róma felé, hogy annyi hiábavaló próbálkozás, annyi szomorú kudarc után az olasz nemzet vezérének talán mégis sikerül kigombolnia a rosszul begombolt mellényt, amelynek minden bajunkat és nyomorúságunkat köszönhetjük.
Kiss Dezső