Írta: Lázár Miklós
A sajtó és a közvélemény eltévedt az állami kinevezések sűrű erdejébe és alig vette észre, hogy milyen nagyjelentőségű változások történtek az OTI-nál, annál az intézménynél, amely lidércnyomásként üli meg egész polgári társadalmunkat. A hivatalos lap szerint Huszár Károly elnököt az állami rendszerű III. fizetési osztályba, dr. Horváth István és dr. Alföldy Béla alelnököket a IV. fizetési osztályba, dr. Zsembery Istvánt, a MABI elnökét, az V. fizetési osztályba nevezték ki. Ezekkel az apróbetűs kinevezésekkel bezárult a magyar társadalombiztosítás teljes államosításának a köre.
Emlékezzünk a régiekre!
Vass József, a még új törvény képviselőházi tárgyalása idején megkísérelte az elnöki és az alelnöki állásokat rendszeresíteni, de akkor a parlamentben Rassay Károly egyetlen felszólalása elég volt a terv megbuktatására. A parlament az átmeneti tiszteletdíjak mellett döntött, mert ezzel a rendszerrel jobban látták biztosítva az önkormányzat függetlenségét és azt az elvet, hogy az intézkedjék, aki fizet.
A vármegyék és a főváros után az ország legnagyobb intézménye is a centralizáció csatabárdjának áldozata lett. A mai nemzedék alkotmányos ösztöneit elsorvasztotta a gazdasági válság és a pártabszolutizmus. És így az államosítás és önkormányzat közötti különbség megítélésére alig van már érzékük, a kettő közötti különbség pedig végzetes úgy a nemzet, mint a polgár létére és jövőjére.
Az én meggyőződésem szerint a centralizáció a mindenkori kormányok számára biztosítja a hatalmi túlkapások és az ellenőrzésnélküli költekezések büntetlenségét, az önkormányzat pedig biztosítja az önrendelkezési jogot, tehát a legfőbb szabadságot. Az előbbi a polgárságot gerinctelenségre és az engedelmességre fegyelmezi, az utóbbi a kormányzás gyakorlására neveli a társadalmat: amaz uniformírozza a hivatalnokokat a bürokráciában és a polgárokat a közügyek iránt való tétlenségben, emez felébreszti a tisztviselőben a gondolkozás szükségességét és az önérzetét, a polgárokban pedig a közérdekkel és a közkötelességekkel szemben való felelősséget.
Az önkormányzat a magyar nemzet igazgatási és politikai géniuszának legszebb kifejezése volt, nem botor idegen elméletek lemásolása, hanem kitermelte azt a magyarság saját nemzeti egyénisége szerint, mint a rét a füvet, mint a hegy az erdőt…
A központosítási törekvések utálatos formái ismeretesek!
Látjuk a megyékben, látjuk a fővárosnál: minden érdek a hatalomból és a hatalom felé szivárog, a hatalom kezébe fut össze minden szál, hogy a hurokra került tisztviselő és a közgyűlések minden tevékenysége egyetlen rántástól függjön. Ez a rendszer matematikai bizonysággal a pártadminisztráció veszedelméhez vezet el…
Ezek előrebocsátása után az olvasó rezignáltan eszmélhet arra, ami az OTI-nál történt. Rendeletileg rendszeresítettek öt magas állást (szemben a közvéleménnyel, szemben a kereskedő- és iparostársadalom nullával egyenlő teherbíróképességével) és ezzel el is hantolták a társadalombiztosítás autonóm jellegét.
A régi munkásbiztosítónál az elnököt és a tisztviselőket, az intézményt fenntartó érdekeltséget választották. Az új társadalombiztosító törvény szerint az elnököt és az alelnököket az államfő nevezi ki, de mindezek nem tartoznak az állami státushoz, csak tiszteletdíjat kaptak, bármikor felmenthették őket, nyugdíjigényük tehát az állammal szemben nem keletkezhetett. Az állam érdeke és hatalma már az 1927-es törvény alapján úgy be volt biztosítva, ahogyan egyetlen beteg érdeke sem. Tegyük még hozzá e kortörténeti adalékokhoz, hogy az elnökség tagjai közül jó néhányan, mint nálunk a Hegyalján mondják, dupla kenyeret ettek, magasrangú nyugdíjas állami tisztviselők (Horváth alelnök, nyugalmazott miniszteri tanácsos, Fáy nyugalmazott államtitkár, Alföldy nyugalmazott állami orvos).
Kérdjük: közjogi, államérdeki, munkásbiztosítási szempontból mi szükség volt ezekre az új kinevezésekre?
Pénzügyileg (a jövőben keletkező új nyugdíjigények nélkül!) körülbelül évi 80 ezer pengőről van szó. Nyolcvanezer pengő állami pénz ma annyi, mint öt év előtt nyolcszázezer pengő! Nincs annyi hajamszála, mint amennyi helye volna ma 80.000 pengőnek! Igaz, hogy a dupla fizetések miatt eddig is csak párezer pengővel volt kevesebb ez a tétel az állami kiadások rovatában, de amikor százával bocsátanak el családos kistisztviselőket, mikor leszállítják a táppénzt, és csökkentik a szolgáltatásokat, ez a párezer pengő is elég összeg ahhoz, hogy e kinevezéseken való elgondolkodás közben úgy munkaadónak és munkásnak megkeseredjék a szája íze…
Bánja a fránya vagy a kánya, ha ez az új rendelkezés fokozná a szakszerűséget, ha tényleg és nemcsak papíron, végre-valahára szanálnák az intézetet, amelynél népszerűtlenebb institució ma nincs egész Magyarországon. Egyelőre azonban a kendőzetlen igazság az ipar és a kereskedelem ellen, az egyre félelmetesebb deficitet szemfényvesztő átírásokkal és könyvelési ügyességekkel takarják, rózsaszínű angolflastrommal ragasztják le az OTI felszakadozó sebeit. (És nem remek színjáték, hogy amíg az OTI krónikus deficitjében csonttá-ronccsá soványodik, ikertestvérét, a MABI-t az elefantiázis tünetei között veti fel a pénz! A MABI vígan dudál, szedi a súlyos járulékokat, de az első hat hétben nincs segélyezési kötelezettség. Így lesz Budapest legnagyobb ház- és telektulajdonosa.)
A Társadalombiztosító önkormányzata a híres felhőkarcoló lomtárába került; az autonómia tanácsadó testületté degradálódott. Mi lenne itt, teremtőm mi lenne, ha a közvélemény egyszer alaposan belenézhetne az OTI és MABI gyomrába és veséjébe! Égszakadás, földindulás, szaladj te is elnök, alelnök pajtás!...
