Kozma Andor

A háború előtt kevéssel tanuja voltam, mikor a Tisza-kormány egyik minisztere, hírneves tudós, a villamoson, félhangon, de egész lelkesedéssel elszavalta egy mellette ülő képviselőnek Koboz legutóbbi "Krónikáját". Gyönyörűnek találták mind a ketten. Koboz név alatt, mindenki emlékezhetik rá, Kozma Andor írt egyik napilap vasárnapi számába politikai vagy szatírikus verses tárcákat.

Miniszterek ritkán szoktak verseket könyv nélkül megtanulni és szavalni, kivált villamoson. Ezért marad ez a kis quiproquo az emlékezetemben. Most, Kozma Andor halálakor úgy gondolok rá, mint olyan jelenetre, amely megvilágítja előttem Kozma Andor költészetének egész mivoltát.

Politikus költő volt és a politikusok költője. Vagy negyven éven át minden héten megírt egy verset, amelynek rendszerint valamely aktuális politikai esemény vagy a politikával kapcsolatos társadalmi jelenség volt a témája. Sok közöttük versekbe szedett politikai karcolat volt, sok szatíra, ritka az egyéni vers.

A politikai versek néha, nem gyakran, a téma vagy a pillanat inspirációjából szárnyat kaptak s általános hazafias versek lettek, a szatírák ostort suhogtattak az emberek furcsaságai vagy félszegségei fölött, de sohase sujtottak le, hogy sebet ejtsenek, az egyéni versek inkább annyiban voltak egyéniek, hogy nem közelről szóltak, általános emberi hangokat pengettek, a költő személye csak mögöttük volt elrejtőzve. Tiszta líra ritkán s akkor is kevés húron csengett Kozma hangszerén.

Ez a közéleti költészet a Tisza István politikájának szolgálatába szegődött. A kísérő zenéje volt s híven kifejezte annak a társadalmi rétegnek a gondolkodását, lelkiállapotát, moralitását és érzelmi világát, amely Tisza Kálmánban, Istvánban látta a maga tökéletes kifejeződését, az ő politikájukban az egyedül érvényes nemzeti politikát s amely előbb Tisza Istvánban erkölcsi ideáljainak megtestesülését is tisztelte. Kozma Andor származására, családi és társadalmi kapcsolataira nézve is ehhez a réteghez tartozott, a születési és tisztviselői nobilitáshoz, amely majd egy fél évszázadig uralkodó volt Magyarországon s hatalmát még ma sem vesztette el teljesen.

Ennek volt reprezentatív embere az irodalomban. Józan mértéktartás az élet dolgaiban, az úgynevezett férfias erények megbecsülése, a politikában a 67-hez való ésszerű ragaszkodás mellett a 48 érzelmi kultusza s a vezető osztály keze alatti fegyelem, az alsóbb osztályok, főleg a falusi nép patriarchálisan jóindulatú szemlélete, a magyar fajtában való gyönyörködés, a katonai virtus és a katonás magatartás tisztelete, az uri hagyományok megbecsülése, a polgári és családi erkölcs kereteinek őrzése, az ízlés szabályainak gondos betartása, minden szertelenségtől való óvakodás - körülbelül ezek voltak azok az alappillérek, amelyeken Kozma világa felépült.

---

Ebből a világból szorosan körülhatárolt költészet nőtt ki, amelyben minden meg volt világítva, sehol sem volt kételkedés vagy homály, az urias ízlést semmi sem sértette meg, a külső forma mindig elegáns volt a virtuozitásig, de a hőfok sohasem volt forró, a gondolat sohasem szárnyalt nagy magasságokba és félelmetes mélységek sohasem nyíltak.

Kozma Andor soha nem vérzett el egy gondolaton, tisztázott, világos gondolatai voltak mindenről, amiről írt, érzése legfeljebb a lírai elborulásig, a szemlélődő melancholiáig izgatódott fel, nem hajolt a delphii barlang mámorító gőzei felé. A hangja is rendszerint a társasági beszélgetés ellenőrzött hangja volt, csak néhány hazafias versében érezhetni erősebb kürthangot.

Az a hivatalos világ, amelynek szellemében dolgozott, megtalálta benne a költővel szemben támasztott minden kívánalmának kielégülését. Elfogadta őt költőjének s elhalmozta mindazzal a dísszel és jutalommal, amit a költőnek adni tudott. Katonai nyelven szólva ő volt Ťa legszebben dekoráltť magyar költő. Élete különben is kedvező körülmények közt folyt le, nem voltak válságai, gyötrő gondjai vagy csalódásai. Pályája gyors és könnyű sikerrel kezdődött és egyenletesen haladt tovább. Egyenletes kedélyű, jóindulatú és szeretetreméltó modorú ember volt, a lényével rokonszenvet keltett maga iránt mindenkiben, aki ismerte.

Egy nagy belső válsága mégis volt életének s jellemző reá, hogy ez nem személyi, hanem közéleti válság: a háború befejeződésével beállott magyar katasztrófa. Ezzel számára egész világ omlott össze, mindaz, ami a magyar életben öröm és büszkeség volt számára.

Jellemző azonban reá az is, hogy nem állott be az irredenta vezetők és olcsón hazafiaskodók táborába, hanem visszavonult önmagába, egy időre elnémult, majd a Faust fordításában és egyéb műfordításokban keresett enyhülést. Később sem tért vissza teljesen ebbe a háború utáni világba, melyben félig-meddig idegennek érezte magát. Inkább beburkolózott a romantika illuzióiba, eposzt írt a magyarok őskoráról és verses regényt Petőfiről.

Ő volt a tizenkilencedik század szelleméből lelkedzett utolsó költő irodalmunkban.