Színházi bemutatók

A kitagadottak - Somogyváry Gyula három egyfelvonásosa a magyar történelem emigránsait állítja szinpadra: Thökölyt, Rákóczit, Kossuthot. Mind a három ellen törvényt hoztak, az első kettőt nyiltan száműzték, a harmadikat kerülő úton fosztották meg állampolgárságától. S mind a hármat a honvágy emészti, gyötrődve vágyódnak vissza arra a földre, amely rájuk nézve a hálátlanság földje. Ez a melancholikus elgondolás fűzi össze a három kis darabot. A három hős ugyanannak a fájdalomnak a viselője s életük tartalma is ugyanaz: a mindenek felett való hazaszeretet.

Ezzel a koncepcióval Somogyváry a romantikus korból máig átszármazott történelem-szemlélet mellett tesz vallomást s ez határozza meg drámai formáit is, melyek a történeti dráma régibb formáihoz csatlakoznak. A hőskultuszból származott formák mellőzhetetlenné teszik a harag páthoszát, a szinpadi cselekménynek retorikában való feloldódását, az ábrázolás idealizáltságát.

A Thököly-darab címe: Az utolsó szárnycsapás abban a pillanatban kapja fel az iszmidi száműzötteket, mikor Rákóczi felkelésének hírére a hazatérés reménye még egyszer, utoljára fellobban - és ellobban a török szultán tilalma miatt. Drámai cselekvénynek vajmi kicsiny lehetőséget ad ez a pillanat, - az író lírailag oldotta meg s az így előállott hangulatképbe Zrinyi Ilona alakja visz páthoszt.

Ezzel a súlypont Zrinyi Ilonára esik s ő az egyetlen, bizonyos mértékig megelevenitett alak, a hős-nőtípusnak egy újabb változata. Ezt a súlyt felfokozza Márkus Emilia játéka, amelyben megvan a méltóság, emelkedettség, a stílus teljessége. Kiss Ferenc Thökölyje nincs egészen a darab stílusában: játéka inkább kiemeli, mint leplezi az író ábrázolásának erőtlenségét. Egy török kém figuráját Hosszú Zoltán jó humorral játssza meg, reális karakterképet ad.

A virágember - ez a második darab cime - Mikes Kelemen. Ő a főszereplő s ő benne erős konfliktus van, amiből épkézláb kis dráma kerekedik. A törökországi levelekből ismeretes Kőszegi Zsuzsika epizód van tovább fejlesztve. A megözvegyült Zsuzsika indul Rodostóból Lengyelországba a hívja magával a szerelmes Mikest, aki menne is, minden vágya elszólítja a török rabság földjéről, de Rákóczi egy szavára mégis marad, mert a fejedelemhez való hűsége mindenek felett való.

Szép, feszült kép, szinpadilag is jól van megoldva, kifejt mindent, ami a kis magból kifejthető. Rákóczi búcsúszavai Zsuzsikához retorika ugyan, de tapintattal alkalmazott retorika, nincs benne hamis hang. Petheö Attila nagyon szépen mondja el a szép szavakat s általában komoly méltósággal rögzíti szinpadra a fejedelemnek a köztudatban élő alakját. Abonyi Géza és Tasnády Ilona szerepük lírai elemeit emelik ki. Hosszú Zoltán néhány perces kis jelenetével kitűnő charge-szerepet játszik. Az előadás teljesen kihozza a darab szimbolikus értelmét is, azt ami benne a mának szól: a magyar röghöz való ragaszkodás intelmét, amely épolyan érvényes volt a kurucidőkben, mint ma a mai magyar határon belül és még inkább kívül.

A fiú nem üthet vissza - a harmadik darab Kossuthról szól abban a pillanatban, amikor eljön hozzá olasz földre a hír, hogy a magyar parlament megszavazta az úgynevezett honosítási törvényt, amely őt hontalanná tette. A hű Ihász Dániel (Kossuth Mikese) titkolja előtte a keserű hírt, még az újságokból is kivagdalja a rávonatkozó közleményeket, a vérmes Szarvady Párisból jön el átkozódni a nemzeten, amely ezt a csúfságot tette nagy fiával, fiatal unokahúga együttérző női szívét hozta el, - csak Kossuth maga fogadja sztoikus megadással, az öreg ember mindent megértő bölcsességével a keserű tényt. Nem szabad káromolni érte a hazát, a fiú nem ütheti vissza az anyját, mondja.

Történelmileg ez a beállítás nem egészen helytálló. Az a törvény, melynek következménye Kossuth expatriálása volt, a parlamenti többségnek Tisza Kálmán szabadelvű pártjának a ténye volt s nem a nemzeté. A parlementet nem lehet azonosítani a nemzettel s különösen nem lehetett abban az időben, amikor a nemzet csekély kisebbségének volt csak választási joga s annak is mindenféle választási praktikák akadályozták szabad akarata nyilvánitását. Tudjuk, hogy a szóbanforgó törvénynek nagy és heves ellenzéke volt a parlamentben s a közvélemény többsége is tiltakozott ellene. Maga Kossuth is nyilt levelekkel jelentett be óvást ellene. A történeti tények perspektivájában ez a beállítás közel áll a frazeológiához.

Csak azért nem tiszta frazeológia, mert a helyzet, amelyet az író a szinpadra állít, a valóságnak megfelelő: Kossuthnak csakugyan nagy keserűség volt, ahogy Tiszáék elbántak vele. Utána mindig úgy írta alá magát leveleiben: Ťvolt magyar honpolgárť. S ezt a sebet sok évvel később bekövetkezett haláláig viselte. Az író tollát itt az csúsztatta félre, hogy Kossuthon át egy aktualitást akart érinteni: a nagy emigráns magatartásának ábrázolásával akart ítéletet mondani a mai kis emigránsokról.

Tehetségét bizonyitja, hogy ezzel mégsem rontotta el a darabját, sikerült benne megeleveníteni az egész helyzetet s benne az alakokat. Jól meg tudta fogni a pillanat melancholiáját s ebből fejlesztette ki az egész darabot, megmaradva a jóízlés sorompói között. Az atmoszféra egysége ad erős kötést a kis darabnak. Az előadásból Kürti József játékát kell kiemelni, frappáns maszkja az első pillanattól fogva hitelt ad játékának s az öreg ember mély rezignációjának hangját mindvégig hiánytalanul tartja. Ez az egész előadás csúcspontja.

*

C. Chesterton és Neale Minden férj című darabjában, Istennek hála, megfordul a szinpadi konvenció: a gépirókisasszony nem megy férjhez a gazdag főnökhöz. Ezen, mint hallom, meg is ütődött a közönségnek az a része, amely makacsul ragaszkodik a kedves konvencióihoz s nehezen birja elviselni, hogy a szegény lány elutasít egy jó parthiet, ha az nála idősebb is húsz évvel. Az ilyet Budapesten, úgy látszik, nem tudják elhinni. Nekem azonban ez a fordulat tetszik: el tudom képzelni, hogy a szegény fiatal lány azt mondja: ma még szívesen elmulatok magával, elmegyek szórakozó helyekre, elfogadom ajándékait, nem tagadok meg magától semmit.

De feleségül... ahhoz maga nekem mégis csak öregecske. Tíz év mulva én még mindig fiatal leszek, harminc éves, maga meg öregúr lesz. Ha egyszer kedvem lesz férjhez menni, választok magamnak egy hozzám hasonló korú és helyzetű fiatalembert, akivel együtt mehetünk neki az életnek és kiharcolhatjuk benne a magunkét. Igenis el tudom képzelni, hogy vannak modern fiatal lányok, akik így gondolkoznak, mert hozzászoktak a maguk függetlenségéhez, nincsenek is föltétlenül rászorulva az öreg férj pénzére, mert meg tudnak élni a saját lábukon is.

A férj a darabban persze nagyot néz, szinte a száját is eltátja. Ő azt képzelte magáról, hogy még fiatal ember, nem vette észre, hogy fellángolása a gépírókiasszonyért csak olyan utolsó nekibuzdulás, amilyen rá szokott jönni az öregedő férfiakra, akik únják már a családi élet polgári nyugalmát s valami változásra vágynak. A húnyó érzékek utolsó fellobbanását téveszti össze a fiatalsággal. S emiatt akar szakítani kitűnő, megértő feleségével, szembeszáll a fiával, aki miután tanuja volt egy csókolózásnak apja és a gépírónő között, hevesen számonkéri anyja hitvesi jogait. Szerencsére a gépírólány határozottsága visszazökkent mindent a maga kerékvágásába s a férjnek bele kell nyugodni abba, hogy az ilyen hitvesi exkurziók már nem neki valók.

Az angol szerzők modern bort töltenek a régi tömlőbe. A családi élet rajza modern motivumokból van kidolgozva. Az anya bölcs, rezignált asszony, tudja férje kalandját és megértően tűri. A gyerekek nagyon is önállóak, már-már zsarnokoskodni akarnak szüleikkel, a fiú úgy vonja felelősségre apját, ahogy a régi világban az apák szokták eltévedt fiaikat, a leány tanácsokat ad szüleinek és szabadon pajtáskodik vőlegényével, mind a kettőben enyhe, öntudatlan Oedipus-komplexum: a fiú az anyjáért rajong, a lánynak az apa az ideálja.

A dialógusban úgy röpködnek a modern mondások, mint a szúnyogok. Csak a nővérét férje ellen lázító nagynéni régi alak, - ez úgy látszík, halhatatlan, túlél világháborút, mindenféle válságot. A forma a vígjáték szabályos régi formája: rövid, kissé könnyű tartalmú expozició, erős tempójú, majdnem drámai összeütközésű második felvonás és mindent elmésen kibonyolító harmadik felvonás.

Nem először tapasztaljuk, hogy az angol vígjáték többet vesz fel a modern életből, mint a francia, ízlésesebben, mint a német, nem is szólva a magyarról, amely még mindig bele van tapadva egy elavult sablón légüres terébe. Ez alighanem onnan van, hogy a háború után az angol társadalom szítta fel legjobban az új világ új erőit. Ezt látjuk a regényirodalomból is. Viszont mint mindig, az angolok tudják legjobban azt, ami új, asszimilálni a régi formákhoz. Ezért marad társadalmi szerkezetük és életük minden válságon át épebb, mint más népeké.

Aknay Vilma játssza a Belvárosi Színház előadásában a feleség szerepét. Eddigi pályája javarészét Bécsben töltőtte s ez látszik kitűnő szinpadi kulturáján, eszközeinek ízlésességén és mértéktartásán, de egy kicsit magyar beszédén is: hibátlanul beszél magyarul, de mintha csak a szájával beszélne s nem egész testével. Egy kisidei megszokás kell neki, amíg beszédet és mozdulatot föltétlen pontossággal össze tud tartani.

Beregi Oszkár az első pillanattól megtalálja és végig tudja tartani azt a diszkréten humoros glazurt, amely a férj alakját érdekessé teszi. Az előadás főérdekessége Apáthy Imre fiatalosan friss, temperamentumos és okos játéka. Ebből a fiúból nagyon jó színész lesz. Szabados Piroska, akit kelleténél ritkábban látunk a szinpadon, hősies humorral játssza végig hálátlan szerepét. Ákos Erzsi és Turay Ida is megállják a helyüket. A rendezés Bárdos Artur hibátlan munkája.

*

Milyen szép az, hogy Shakespeare-ről olyan keveset tudunk, bizonyosat! A költő emberi alakja sűrű ködön át csillog, a misztérium burkolja be, míg szelleme műveiből kilángolva bevilágítja az egész világot. Az emberek nagy ismerője, szenvedélyek egyetlen tolmácsa, szerelem édes éneklője, a képzelet ezer élő alakjának megteremtője elvonul a Mű mögé, elfödött arccal, homályba vesző testi alkattal. Hogy lehet képzelődni róla, kombinálgatni élete gyér adatait, keresni a valószínűségeket, következtetni korról költőre, költőről korra, okoskodni és ábrándozni, nézni, akit a Műből ismerni véltünk, amint eltűnik a kor embereinek nyüzsgésében! Az irodalom legnagyobb rejtelme ez. Soha fel nem deríthető és mindig izgató.

Voinovich Gézát, az essayistát addig izgatta, amíg elképzelései drámai formát nem kerestek. Shakespeareről drámát írni, nagy bátorság és nagy öröm is lehet. Élő emberekké jeleníteni a költőt s a kor embereit, akik körülötte éltek és nem tudták, hogy kicsoda. Odaállítani a fantomot a realitásba: ime, ilyennek képzelem én, hátha ilyen volt valóban is!

Voinovich a lírájában fogja meg a költőt. Bátor kombinációval odaállítja Mary Fittont, mint Dark Lady of the Sonnets-t, a szonettek barna hölgyét és reá vonatkoztatja a költő életének nagy válságát, amely után megkeseredett fiatal korának szétcsapkodó életöröme, a játékban való kedve, szerelmes exaltációja és sötét tragédiák következtek; sötét végzetű nőkkel és sötét szenvedélyekkel, Julia és Imogén helyett Kressida, Kleopatra, lady Macbeth, a Szentivánéji álom tündér derűje után a Vihar búcsúzó szomorúsága.

A nagy szerelmi csalódás tette komorrá a költő életének második felét. Voinovich egy belső tragédia hősévé teszi meg Shakespearet, finom érzéssel sűrítve élete egész lényét egy érzelmi válságba. Lady Marynek a költő szerelme csak kaland, egy kis csiklandozó változatosság az udvari szerelmek után, kirándulás a királyné udvarának sokszor kínos levegőjéből egy más világtájba, kéjes megfürdés a mindenkinél gazdagabb szellemű férfi szenvedélyének színes szökőkútjában, asszonyi kacérságának kielégülése.

A költőnek az élet nagy szenvedélye. S mikor rájön, hogy a lady igazán a maga fajtájából való Pembrokehoz húz, őt félti, Essex barátját, mikor Shakespearet lebeszéli a II. Richárd előadásáról, ami kirobbanthatja a lázadást Erzsébet ellen - ekkor elborul élete és csak odahaza, Stratfordban találja meg a rezignáció szomorú csöndjét. Egy véletlen utolsó találkozáskor már engesztelődötten búcsúzik, már nem arra gondol, amit a nő elvett tőle, hanem amit adott neki. Szép elgondolás, költői koncepció.

A cselekményt inkább a szavak viszik tovább, mint az események drámai sodra. Széles milieu-rajz, a Shakespeare-korabeli színház nézőterének mozgalmas képe a kezdet: mindjárt kitűnik, hogy a szó mellett első segítőtárs a szinpadi kép. A helyzetek drámailag vannak elgondolva és lírailag megoldva, igazi feszült drámát csak a harmadik felvonásban kapunk, az Erzsébet-Essex jelenetben.

A költőben a szerelmi szenvedélynek inkább a líráját érezzük, mint mindent magával sodró drámai erejét: Voinovich önkéntelenül a saját lágyabb, finomabb és diszkrétebb lényéhez hangolta Shakespeare alakját, kongeniálisabbnak érzi magát a szonettek, mint az Othello vagy Troilus Shakespearejével. Ezzel alkalmat szerez a dikció sokszor versként csillogó szépségére, viszont nem tudja elég magasra emelni a költő alakját a háttér mozgalmasságából.

A drámai egyensúlyt még jobban veszélyezteti az, hogy éppen a legdrámaibb jelenetben, a negyedik felvonásban Erzsébet királynőnek súlyos és gazdag színezéssel beállított alakja mögött, aki a darab legerőteljesebb profilú szereplője, háttérbe szorul nemcsak Shakespeare, hanem az egész köréje tömörülő cselekvény. A legdrámaibb részlet és a legerősebben megfogott alak duzzad itt ki a cselekményből.

Voinovich olyan igényeket támasztott önmagával szemben, amelyek a bírálatot is magas szempontok alkalmazására kényszerítik. A drámaírás nagy hagyományainak útján jár, előkelő irodalmi kultúrával, a mondanivalók elmélyítésével és kétségtelen írói tehetséggel. Különösen ki kell emelnünk, hogy a mai szokással ellentétben, amely szinte mellékesnek akarja feltüntetni a dikciót, visszaszerezni igyekszik a szó nagy értékét, amelyet a modern drámaírás csaknem elejtett.

Az igazi dráma, mint a nagy mesterek példája mutatja, nemcsak a cselekvény és jellemek drámája, hanem a szavaké is. S a mai dráma elszegényedésében nem csekély része van annak, hogy lemondott arról az értékről, melyet jobb időkben a szó jelentett. Az olyan darabok, mint A lidérc, nem engedik elfelejteni, hogy a színdarab költői mű is kellene hogy legyen.

Shakespearet Ódry Árpád játssza. A szerep természetéhez símulva a lírai hangot aknázza ki, s a darab stílusának elegánciáját. Bajor Gizi feldíszíti lady Mary szerepét asszonyi bájának minden gazdagságával, szerelmi páros jeleneteiben a kacér érzékiség, női kétszínűség minden árnyalatát megjátssza, igazi lidérc, aki maga után tudja csalni a férfit. Mind a két művész játéka az utolsó felvonás rezignációjában mélyül el legjobban ők adnak súlyt az egész felvonásnak. Hettyey Aranka Erzsébetje markáns, éles körvonalakkal megrajzolt alakítás, talán a legjobb, amit ettől a színésznőtől láttunk. A többiek - nemzetiszínházi átlag. Csató Kálmán rendezése különösen a tömegek csoportosításában és mozgatásában ér el jó eredményeket.

*

A főváros Népművelési Bizottságának rendezésében tartotta Simonffy Margot szavalóestjét a Zeneakadémiában. Műsorában Babits Mihály, Erdélyi József, Szabó Lőrinc, Nadányi Zoltán, Török Sophie, Molináry Gizella, Fülöp Ilona verseiből és Ruzitska Mária műfordításaiból szavalt, saját egyéniségének megfelelő válogatással. Nagyon különböző hangú, tartalmú és modorú verseket, nyilván képességeinek sokrétűségét akarta ezzel megmutatni. Meg kell mondani: teljes sikerrel. Előadásában hiánytalanul hozzásímult a különböző hangokhoz, ki tudta hozni a versek különleges hatásait, a lírai elmélyedéstől a könnyű humorig.

Szavalóművészetét már nem egyszer méltányoltuk, de olyan teljesen még sohasem mutatta ki, mint eddig. Megszabadult utolsó nyomaitól a dilettantizmusnak, amely jó szavalókat, színészeket is gyakran fenyeget, ha szavalnak, megteremtette a saját stílusát, minden szavalása most már azonos színvonalan áll. Nemcsak tudja, hanem éli a verset, a szavait, a ritmusát, a levegőjét, színét és ízét. Szép magyar beszédét különösen ki kell emelni.

Szavalatához Németh László mondott bevezetőt, amelyben néhány a vers és a versmondó viszonyára vonatkozó figyelemreméltó ötletet vetett fel. Perényi Gabriella pedig közben néhány szép dalt énekelt szép hangon.