Settembrini úr tragédiája

Politikai eseményekről kell most írnunk ezeken a hasábokon, melyek huszonöt év óta szolgálják az irodalmat. Az idők jele, hogy ma irodalmi eseményekké válnak politikai események és viszont. Gyakran elmosódnak mostanában az irodalom és a politika között vont határvonalak. Hitlerék uralomrajutása és berendezkedése Németországban kétségkívül politikai esemény, Thomas Mann egy-egy regénye, Alfred Kerr egy-egy kritikája pedig ugyancsak kétségkivül irodalmi esemény.

De ha Thomas Mann és Alfred Kerr kénytelen emigrációba vonulni, ha a harmadik birodalom urai szigorúan őrködnek, hogy Mann és Kerr irásai lehetőleg ne jussanak a német olvasó kezébe, akkor egy kissé gondolkozóba kell esnünk hogy tulajdonképpen hol is végződik az irodalom és hol is kezdödik a politika. Rá kell eszmélnünk arra, hogy a német fasizmus uralomrajutása az élet minden vonatkozására kiterjedő társadalmi és történelmi folyamat, melynek vannak politikai, vannak irodalmi és vannak másféle megnyilvánulásai is.

Nézzük a német ellenforradalom irodalmi megnyilvánulásait. Thomas Mann, Alfred Kerr emigrációban, egy sereg iró, köztük Ludwig Renn és Martin Buber börtönben, Egon Erwin Kisch hetekig tartó raboskodás után szökik meg a spandaui fogházból. Emil Ludwig, Remarque, Kurt Tucholsky már régebben csendben elhagyták Németország területét. Lion Feuchtwänger új regényének kézíratát összetépik és máglyára dobják a rohamcsapatok, nagy zenészeket, mint Fritz Busch és Bruno Walter, lekergetnek a karmesteri pulpitusról, művésztelepeket, operákat szállnak meg, színielőadásokat szakítanak félbe és könyvekből raknak autodafét az uccán.

Sok irodalmi és művészeti kiválóság sorsáról nincs pontos értesülésünk, mert a hírszolgálatot már az első napokban kisajátította az új uralom. Heinrich Mann, Ernst Toller, Wassermann, Arnold Zweig, Bert Brecht, Kästner, Georg Kaiser, Hasenclever, Unruh, Bruckner és Curtius, a nagy esszéista, ebben a pillanatban, amikor ezeket a sorokat irom, talán még szabadlábon vannak és nem esett különösebb bántódásuk, - de nem jelent-e talán még a fizikainál is elviselhetetlenebb rabságot az író számára, ha írásai a jóvőben alig kerülhetnek a nyilvánosság elé? Ezeknek az íróknak a helyzete e tekintetben egyelőre teljesen reménytelen és semmi kilátásuk sincs rá, hogy újabb írásaik az elkobzás biztos veszélye nélkül megjelenhessenek.

Ebben a találomra összeírt névsorban csak kevés marxista nevet találunk - de a mai német rendszer a proletár-írókon kivül ellenségének tekinti azokat az írókat is, akik a polgári társadalom hívei és csak azt kivánják, hogy szabadon választhassák meg témáikat és, ha jónak látják, szabadon bírálhassák a polgári társadalmat. Ezek az írók az írás szabadságáért való aggódásból idegenkedtek a marxizmustól, a szabad szellemiség fellegváraként védték a német polgári társadalmat - egészen addig, amig azután az elárúlta és kiszolgáltatta őket a hitlerizmus rohamcsapatainak.

Talán csak az ősz és ünnepelt Hauptmann marad a proskripciótól mentes - de ez is csak személyére és újabb műveire vonatkozhat, mert az illetékesek már az új uralom második napján kijelentették, hogy Hauptmann egyes darabjai (nyilván a "Takácso"-ra, a "Florian Geyer"-re és a "Bundá"ra céloztak), nem kerülhetnek többé színre német színpadon. A német írók egyetlen vigasza legfeljebb az lehet, hogy ha lelkesen hitet vallanak a nemzeti szocializmus mellett, akkor bűnbocsánatot nyernek régebbi műveikre, mint például a szadizmus, szodomizmus és nekrofilia nem tehetségtelen szakírója, az élelmes Hans Heinz Ewers, akit a kivágott fürdőtrikókat kérlelhetetlenül üldöző rendszer a német irószövetség elnökévé és a német irodalmi élet diktátorává nevezett ki.

Settembrini úr és Naphta párviadala tehát az életben nem egészen úgy dőlt el, ahogyan e két halhatatlan alak költője, Thomas Mann a "Zauberberg"-ben elképzelte. Settembrini úr, a felvilágosult humanizmus hirdetője, a tiszta ész hívője, a lelkes voltaireiánus, pisztolypárbajt viv Naphtával, a démoni lelkű reakciós jezsuita-intellektuellel, aki a megváltó terrorban hisz.

Settembrini úr, a szellemi ember, nem tagadhatja meg egyéniségét és elveit: nem él tehát a fegyverhasználat jogával, Naphta pedig néhány pillanatnyi vivódás után magafelé fordítja pisztolyát. Így végződik a párbaj a "Zauberberg"-ben. Az életben azonban egészen máskép végződött. Settembrini úr az életben is megmaradt humanistának és ujja nem nyomta le a ravaszt, Naphtának viszont eszeágában sem volt öngyilkossá lenni. Naphta határozottan és biztosan célzott Settembrini úr felé és súlyos sebbel terítette le.

Íme Settembrini úr tragédiája: a tiszta humanizmus, az erőszakmentesség, a küzdelmek fölé emelkedés tragédiája, a történelmi fejlődésnek egy oly kritikus pontján, ahol még a tiszta szellemiséget is csak a materiális erő és küzdelem védheti meg. A német szellemiség Settembrinijei ma súlyos sebesüléssel vérükben hevernek a párbaj színterén és tragédiájukat még az is fokozza, hogy Naphta az életben nem démonian szellemes intellektuell, mint amilyennek Thomas Mann írta meg, hanem parlagian alacsony szellemi igényű nyárspolgárból lett terrorlegény, akinek harcias barna inge olcsó sörön nevelt zsírpárnákat rejteget. Bizonyos, hogy a német kultúra legsívárabb és legszomorúbb korszaka kezdődik most.

A magasrendű német szellemek elnémításával felvirrad a német kultúra legselejtesebb melléktermékének, a giccsnek korszaka. A hatodrangú kolportázsírók, a "völkisch"-hazafiasságtól öblöshangú színpadi szerzők, a "gutgesinnt" érzelgős fecsegők szellemi termékei lépnek most majd előtérbe, egy kevés, divatos "neue Sachlichkeit"-mázzal korszerűsítve. Indexre kerül az élet és a művészet két örök alaptémája: a társadalmi és a szexuális kérdés. Az előbbit a melldöngető "Deutschland über alles"-kurjongatás, az utóbbit az újjáéledő "szőke bestia", a szentimentalizmus fogja helyettesíteni a harmadik birodalom irodalmában.

Mit tegyen ebben a helyzetben az elárúlt és brutalizált szellemi ember, a leterített Settembrini úr? Hunyja be kétségbeesetten szemét, tapassza be fülét, zárja el magát az élet megnyilatkozásaitól és teremtsen önmagában egy elvont Parnasszust, melynek semmi köze a kor és a környezet küzdelmeihez? Minden jel amellett szól, hogy azok a német írók, akik eddig pártokon kívül és felül állottak és kerülték a politikai jellegű harcokat, most, az emigrációból, minden rendelkezésükre álló módon bekapcsolódnak a zsarnokság elleni küzdelembe, mely egyet jelent a barbárság elleni küzdelemmel.

Thomas Mann, aki az utóbbi években egyre több hajlandóságot mutatott erre a tisztacélú aktivitásra, remek novellájában: a "Mario und der Zauberer"-ben már revideálta a settembrinizmust és néhány hónappal ezelőtt egy cikkében megbélyegezte az a "pártfelettiséget", amely a legtöbb esetben éppen a legrosszabb hiszemű pártpolitikai tendenciákat takarja. A német szellem embereinek ma, éppen a szellem és humanizmus érdekében azon a fronton van a helyük, mely elszántan harcol a barbárság uralma ellen. A békés Settembrini úrnak fel kell tennie harcos őseinek carbonari-süvegét.