IV. Henrik, a régi nagy francia király kormányzási jelszava fenmaradt:
„Azt akarom, hogy népem fazekjában minden vasárnap kövér tyuk főjjön.”
A boldogabb magyar időkben minálunk a kövér disznón fordult a hangsuly.
A feles, sőt harmados földek kukoricájából is hizlalt disznót mindenki. Az egész évi zsirozót és a sok egyéb finom „disznóságot” megadta a kövér hizó.
Az élelmesebb szegénység még eladásra is hizlalt, s abból az adó és egyéb házi szükségletek ára is futotta. A disznó-tor és a disznó sorsa azért nagy kérdőpont volt a nemzet háztartásában. Akik tenyésztették, hizlalták, adták-vették, feldolgozták, mind jelentős tényezők voltak a régibb magyar életben.
A disznót forgalomba hozó központok, mint Kőbánya, Debrecen, Szeged, Győr és a többi, mind nagyhirü helyek voltak. Mégis csak most vénhedő fővel tudtam meg a „Békés”-nek, egy vidéki lapnak közleményéből, hogy az 1850, 1860, 1870-es években Magyarország legnagyobb disznóvásárjai éppen a manap kevésbé emlegetett Gyulavárosban estek.
Gyulán, az ugynevezett „kis városban” egész különálló akoltelepek voltak, amelyek a vásárok alkalmaiból jó jövedelmet biztositottak tulajdonosaiknak. Egy-egy téli vásárra százezeren felüli tömegben hajtották fel ide a disznót. Az már gyenge vásár számba ment, amikor csak 70-80 ezer disznó jött össze.
A gyulai téli disznóvásárra akkor Európa egész érdekeltsége felfigyelt.
Nemcsak a hazából gyültek mindenfelől a vásárosok, hanem a külföldről, Bécsből, Münchenből, Prágából és más helyekről is nagykereskedők, szakmabeliek. Az európai sertéspiacok árait itt és ilyenkor állapitották meg…
Mignem az 1870-es években a sertésvész az Alföld egész sertésállományát megsemmisitette és a gyulai disznóvásár is az idők változásával teljesen helyiérdeküvé sülyedt. Midőn most igy elmerengek az elvesztett régi magyar bőség felől, felsóhajtok:
– Vajha minden magyar háznál egy nagyszalontai fajtáju hizott disznó röfögne, hogy legalább meglenne a zsirozónk!