Ábel a rengetegben

Tamási Áron regénye

Benedek Marcell Tamásiról szóló multkori okos és megértő kritikája talán nem teszi feleslegessé, hogy az olvasót újra figyelmeztessem az Ábel a rengetegben című regényre, amelyet mostanában adott ki az Erdélyi Szépműves Céh. Nekem ugyanis az az érzésem, hogy, hogy ez a kis könyv több mint egy tehetséges író regénye, több mint egy író teljes győzelme egy anyag felett.

Itt olyan dologról van szó, ami ritka tünemény minden irodalomban: Tamásinak sikerült a magyar törzs egy különleges ágának, a székely embernek csaknem teljes típus-képét lerögzíteni csaknem teljes valójában. Nem Ábelt, a székely fiút, nem a mai, román fennhatóság alatt élő személyt.

Ezt is, de ezenfelül a mindenkori székelyt, akiben benne vannak a fajtának ősidők óta, a természettől meghatározott és történelmi küzdelmekben kifejlett tulajdonságai, benne van az ezekből folyó lelkiállapot s végeredményben a székelység egész történelme. Tamási regénye szimbolikus a maga fajtájára nézve - erre akarnék rámutatni.

Ábel, a tizenöt éves székely fiú elindul a rengeteg erdőbe... úgy kezdődik, mint egy székely népmese. Ezer mesében indul el így egy fiatal gyerek az erdőbe, a nagyvilágba, az életbe, egy tarisznyával, amelyet az édesanya keze tömött meg ennivalóval. Tamási őstalajba ágyazta bele regényének alapvető inditékait s ez a mesehangulat ott van képei mögött mindig, bármi reális dolgokat látunk a továbbiak folyamán.

Egyúttal azonban már az első lépésnél visszaszorítja a mesét a sorok mögé: amint megismertet a kis Ábellel, máris megmutatja a teljes arcát. A gyerek otthon ül, hazajön az apja, az erdőpásztor, kilenc napi távollét után s kettejük közt megindul egy jelenet, amelyből azonnal megvilágosodik, miféle ez az Ábel.

Szüntelen agyafúrt tréfán jár az esze, nem mond semmit közvetlenül nyiltan, még az apjának sem. Csupa célzásokban beszél s csavaros mondásairól egy másik ősnépi formára ismerünk rá: a csali mesére. Ez a székely beszédmód. Egy olyan fajtának a beszédmódja, amelynek mindig résen kellett állni a természet mostohasága, emberek erőszaka ellen, amelynek kézimunkás létére mindig eszével is kellett élni.

Ez az ész aztán olyanná alakult, mint a viharban nőtt fal, görcsössé és csavarodottá, hogy mindig azzal az oldalával fordulhasson vihar, eső, hó felé, amely kibirja. A népmese hősének nagyon vigyázni kell magára, nagyon ravasznak kel lennie, hogy meg tudjon állni a viharos erdőben, amelybe az élet kézen fogva fölvezette. Meg kell tanulnia, hogy túljárjon az emberek eszén és még inkább meg kell tanulnia, hogy a tréfa édes izével vonja be azokat a dolgokat, amelyek máskülönben nagyon is keserűek volnának.

---

Ebből fakad ki az a különös székely humor, amely más, mint minden más nép humora. Ezt észrevették más íróink is, Jókai óta, de csak külsőségeiben; nem szívták magukba a hargitai éles levegővel, mint Tamási. Ez a humor legfőképpen a beszéd fordulataiban nyilvánul. De ez a beszéd rávilágít az összes dolgokra és humoros színt von rájuk. Aki székely ember a regényben, mind így beszél vagy legalább is érti és élvezi ezt a beszédmódot. Ábel apja, a favásárlók, a erdőtulajdonos bank igazgatója, a pátergvardián.

Ábel erdei kis faházában nagyon rozoga a pár bútordarab. A szék, amelyre az igazgató látogatásakor ráül, szinte bedül alatta.

- Ez a szék tudja a regulát, - mondja Ábel.

- Miért? - kérdi az igazgató.

- Azért, mert mindjárt letérdel, ha urat lát.

- Ez az asztal sem jobb - folytatja az igazgató.

- Várhatta is, amíg dícsérni fogjuk - mondja Ábel.

Ez nem céltalan tréfa. Ábel mindig tudja, mit, miért mond. Azt akarja s meg is kapja, hogy új széket, asztalt, ágyat küldjenek neki. Ilyen közvetett úton, furcsa kerülőkkel éri el mindig, ami kell neki. Az erdő hangos a tréfálkozástól, székelyek, szerzetes papok jönnek-mennek fát vásárolni, Ábel kiszolgálja őket, de sohase tréfálkozás nélkül.

Ez a folytonos jókedv már nem lelkiállapot, ez már természet, ebben van a székely fajta bélyege. Ez magyarázza meg, hogy Ábel fel tudja találni magát a szörnyű erdei egyedüllétben, gyönge gyerek a természet és ember ellenséges hatalmaival szemben. A legnehezebb napjai akkor vannak, mikor a rabló Fuszuján miatt beplántálják mellé a durva és baromi mahomet nagy csendőrt, Surgyélánt, aki megesz előle mindent, zsarnokoskodik vele, de ő mindig ügyesen kisiklik előle és szenvedést tréfával cukrozza.

A maga erdei vad mivoltában kitűnő a sas-história. A csendőr, aki már megevett minden megehetőt, még az Ábel kecskéjét is, lelő egy sast, pecsenyének. Meg akarják kopasztani, Ábel harapófogóval rángatja ki a kemény, erős tollait, aztán megsütik. Mind a ketten megbetegszenek a büdös, ronda hústól - és ebben a betegségben egymásra találnak: a gonosz durva is emberré válik a szenvedésben. Ketten vannak, két kivetett ember a havas téli erdőben.

- Csendőr is szolgál, pásztor is szolgál - ebben fejeződik ki a csendőr filozófiája. Aztán már megrendítő, hogy Ábelt meglátogatja az apja és hosszas kerülgetés, mindenféle tréfaság után tudtára adja, hogy az anyja meghalt. Szomorú eseményt még aligha mondtak el ennyi humorral.

Ábel egész története a szabadban, az erdei kunyhóban és környékén játszik. Ezt is kitűnően érti Tamási, az erdőt, a hegyi levegőt, a magányt éreztetni. Nem leírja a természetet, hanem az atmoszféráját fogja meg elbeszélésében, néha olyan penetráns érezhetően, hogy alakjai szinte azonosulnak a természettel. Mintha annak elemei volnának.

Ábel furfangos jókedve győzedelmeskedik minden bajon. Azért mégis féltjük, mikor otthagyja az erdőpásztorságot. Az utolsó szava ez: "Én Bolhával (a kutyájával) elmentem az édesanyám sírjához és ott megfogadtam, hogy a szegények és elnyomottak zászlaját fogom örökké hordozni, bármerre vezéreljen az utam". Csendes aggodalommal nézzük, nem akar-e a furfangos eszű, mindég jókedvű Ábel próféta lenni? Féltjük a természetes eszét, szemének okos fényét, arcának hamvát, az egész fiú élettel teljességét. Nem lesz-e belőle prédikáló vagy politizáló, élettelen figura?