Bemutatók

A Porcellán, Andai Ernő tavalyi vígjátéka, bizonyára nem volt művészi remekmű, de volt benne valami a fiatalság érzelmes lírájából, ami szívet sejtetett benne s egy kis tavaszi fénnyel vonta be a darabot. Ennek és Bajor Gizi játékának köszönhette sikerét. A fiatal szerző új darabja, A másik, mintha már öregen született volna, nincs rajta semmi fény, nincs egy csepp sem a fiatalság nedüjéből.

Az ember folyton érzi, hogy merő kigondolással van dolga, az írónak lelkileg alig van köze hozzá, nem meggyőződés vezette tehát, hanem csak számítás, alakjainak nem a sorsa érdekelte, hanem csak a színpadias hatása. Ezért hiányzik az egészből az a belsőbb, a művészetben érvényesebb logika, az érzés logikája, amely nélkül semmiféle műnek nincs értelme. Hogy izgasson engem, nézőt, olyan történet, melyet a míg hallgatok, folyton éreznem kell, hogy íróját magát sem izgatta?

A mese, melyet ez a darab elénk tár, magában véve is langyos temperaturájú s a feldolgozásban még langyosabb lesz. Nem a fantázia szülötte, csak az okoskodásé. A fantázia a leglangyosabb dolgot is fel tudja forralni, az okoskodás a legforróbbat is lehűti. A mese nem belülről, a mélyében rejlő erőknél fogva fejlődik, tehát nem is fejlődik, hanem folytonos erőltetéssel tolódik a befejezés felé.

Ezért látszik kelleténél soványabbnak, úgyhogy a szerző csak hosszas kerülgetéssel tudja három felvonásra kinyujtani s kénytelen egy sereg fölösleges dolgot beletoldani, mintha nem futná magából az anyagból. Ezért nem veszi észre, tehát nem aknázza ki a kínálkozó drámai alkalmakat s ezért hagyja a végén az emberben azt az érzést, hogy az egész bonyodalom fölösleges volt.

Az asszisztensnő - újabb színpadi divat szerint az asszisztensnő magától értetődőleg szerelmes a tudós professzorba - bizonyítékokra bukkan, hogy a professzort megcsalta a két év előtt meghalt felesége. Hogy az imádott férfit megóvja egy nagy csalódástól, vissza akarja adni a bizonyítékokat annak a muzsikusnak, aki a megboldogultnak partnere volt a csalásban. Ennél egyszerűbb és észszerűbb volna a véletlenül talált levélcsomagot azonnal megsemmisíteni, de hát jól van, ezt elfogadjuk, csakhogy a darab tovább futhasson.

Tehát: a muzsikust odarendeli arra az egyetlen helyre a világon, ahova nem okos dolog rendelni: a laboratóriumba, amelyben a professzor minduntalan ki-bejár. Jól van; a szerző azt akarja, hogy a professzor lepje meg őket. A professzor be is lép és az asszisztensnő ijedt ügyetlensége felkelti benne a gyanút, hogy itt szerelmi légyottról van szó. A helyzet mesterkélten van idáig élezve, de elfogadhatjuk, mert most dráma van kilátásban.

A professzor tudja a halott felesége titkát, szerelmes az asszisztensnőbe s most azt kell hinnie, hogy ugyanaz a férfi csalja el tőle a leányt, aki már a feleségét is elcsalta. Itt a dráma lehetősége a két férfi között. Elmulasztott, észre sem vett lehetőség. A professzor szó nélkül hagyja eloldalogni a muzsikust. Nincs dráma, csak felvonásvég van. Ezek után már nem lep meg, hogy a befejezés nem a dolgok logikája szerint jön létre, a két szerelmes közt, hanem egy harmadik személy, a professzor okos nővére békíti ki a duzzogó párt.

A cselekmény lassú folydogálását még jobban kihangsúlyozza az előadás lassú tempója. Ez a lassítás szinte már rendezői elvnek látszik Csathó Kálmán egyébként gondos és elmés rendezésében. A szereplők közül Aczél Ilona emelkedik ki játékának derült szellemességével és fölényességével, szinte őt érezzük főszereplőnek. Tasnády Ilona az asszisztensnő alakjának érzelmes elemeit hangsúlyozza ki, Petheő Attila egy kis csöndes humorral színesíti a professzor alakját, Uray Tivadarnak nincs alkalma kilépni a saját sablónjából. Jó alakítás a Gömöry Vilmáé.

*

Élő alakok és nem a megunt kulisszaemberek mozognak Zsolt Béla Oktogonjában, melyet a Magyar Színház mutatott be. Már az indításnál örömmel látjuk, hogy Zsolt megtalálta a drámai formát, a színpadi atmoszféra megteremtését és folytonos telítését, a cselekménynek az alakok mozgásából való alakítását, az alakoknak szerepekké formálását, elevenségük kára nélkül. Hogy színvonalat tart, az ilyen rátartós írónál magától értetődik.

Zsolt a pesti polgári élet specialistája. Nemcsak ismeri, hanem érzi is ennek az életformának az összes nyilvánulásait, a belőle fakadó gondolkodásmódot és beszédmódot. A pesti kispolgárnak, a Teréz- és Erzsébetváros emberének minden problémája többé-kevésbé nyiltan vagy leplezetten anyagi probléma, a levegőnek, amelyben él, legpenetránsabb eleme az anyagi gond. Társadalmi, erkölcsi, minden egyéb pozíciója kizárólag attól függ, van-e pénze. Ezt a keserű tényt hiában igyekszik leplezni, mert ebben a körben mindenki belelát mindenkinek a zsebébe. Zsolt elgondolása szerint különleges, zárt életkör ez, melynek fókusza a kávéház, mindenkinek gyülekező helye, aki ebből a rétegből való. Óriási család ez, amely a kávéházban éli közös életét - otthon inkább csak a titkait tartja, a pénzgondjait, családi bajait és csunyaságait, apró és nagy piszkosságait.

A meleg családi élet itt azt jelenti, hogy az összetartozókat nem szeretet fűzi össze, hanem a közös érdeken kívül, valami állati kapocs. Az apa szívesen elpanamázza lánya hozományát, ha lehet, az anya a házasságközvetítő segítségével igyekszik eltakarni bajba esett lánya szégyenét, a nagyapa - a legnagyobb arányú gonosz ember a magyar színpadon - gyűlölködve, követelőzve, pletykázva él az Ťövéiť közt. Aki kívülről, más életformából nézi ezt az életet, pokolnak kell éreznie. Aki benne él, az úgylátszik, úgy megszokta, hogy az élet normális formájának tudja.

Zsolt Béla tisztán és teljesen érzi ennek az életnek a színvonalát s ezen a színvonalon formálja ki a cselekmény érzelmi részét, a tulajdonképpeni vonalát: az élhetetlen kis fogtechnikus szerelmét a főpénztáros lánya iránt. A fiú megtudja a leány szíve-alatti titkát a vén gonosztevő nagyapától és tovább is sóvárogva néz rá. Az élet-stílusnak megfelelően a házasságközvetítő hozza össze a fiatal párt és a fiú esetlen, gyötrődő szerelme megmozdítja az eleinte konokul ellenséges lány szívét is. A végén az ember úgy érzi, szemeláttára jön létre egy új család, olyan életre, amilyennek a szülők életét láttuk.

Hogy az egészet mégsem érezzük egészen sivárnak és nyomasztónak, azt az író azzal éri el, hogy az alakokat leönti a humor glazurjával s ezzel az egész cselekményt tragikomikusra hangszereli. Ez a legjobb az egész darabban. Be tudja adni a visszataszító orvosságot utálat nélkül. Az attitudeje alakjaival és sorsukkal szemben nem szatirikus, hanem humoros. Látja sivárságukat, bűneiket, szennyeiket, de bizonyos tekintetben érez rosszízű életük humorával. Fölötte áll alakjainak, de nem szakadt el tőlük.

Realisztikus ábrázolás ez, amennyiben az igazság képét igyekszik megmutatni. De engem gondolkodóba ejt ez az igazság: nem nagyon egyoldalú igazság-e? Nem vezette-e az író tollát egy bizonyos hagyomány-féle? Hosszú sorát tudnók felsorolni az olyan regényeknek, novelláknak, színdaraboknak, Bródy Sándor Dadá-jától kezdve Zsolt Béla regényeig, amelyekben ugyanez az életforma csalódásig ugyanolyan színezéssel van ábrázolva. Azt lehet mondani, ez a pesti zsidó polgári élet szokványos ábrázolásmódja már. A realizmusnak is vannak közhelyei, sőt gicscsei is, amelyeket az írók gondolkodás nélkül átvesznek egymástól. A giccstől megóvja Zsolt Bélát tragikomikus attitudeje, ami gicscs-féle akad darabjában, az inkább lényének elmaradhatatlanul kiütköző zsurnaliszta-eleméből származik. A közhelyet elleplezi az, hogy író kezébe került, aki érti az alakok formálásának és megelevenítésének módját. De a szemléletet talán mégis jó volna már revideálni?

Színésznek, rendezőnek kedvére való darab. A rendezőnek, Bródy Pálnak módot ad olyan bravúrral, mint a kávéház forgószínpadi bemutatása. A színészeknek ad néhány markáns vonást és alkalmat a jó játékra. Ezt az alkalmat legerősebben Rádai Imre és Góthné használják ki. Az előbbi a kis fogtechnikus félszeg alakjában teljesen elérti az író tragikomikus szándékát és nagyobb színészi mélységet mutat, mint amit eddig feltételeztünk róla. Az utóbbi a darab legjobban elmélyített alakját, az anyát játssza, közönségességében is megrendítő emberi voltában, mikor megtudja lánya bajbaesését. Az alakítás hitelessége hiánytalan. Feltűnő színészi készséget mutat Berki egy cinikus ingyenélő szerepében. Gózon nagyapója nem egészen hiteles, nem tud egészen gonosz lenni, Sulyok Mária összeszorított ajkú, konok leányalakja, Tarnai fogorvosa, Mály házasságközvetítője, Székely Lujza laboránslánya mind színvonalon mozgó színészmunka. Sugár Lajos egy egészen kis szerepben tünik ki. Darab és előadás pontosan egy színvonalon áll.

Lakatos László ezúttal a beszéd fordulataival, a dialogus rugalmas vezetésével próbálja a drámát kiformálni. Új darabjában, A magas C-ben, melyet a Belvárosi Színház mutatott be, már a témát is eszerint választotta meg. Azt lehetne mondani, analitikus módszerrel dolgozott: egy mesterkélten bonyolult női alakból elemzi ki az emberi magot. Hősnője, a világhírű operaénekesnő, már alig emberi teremtés, egy Ťboldogítóť hangnak a hangszere csupán.

Ezért a hangért létezik, minden egyebe ennek van alárendelve. Viszonya a bankár-báróval csak a reklámért van, a nagy énekesnőnek illik, hogy legyen egy gazdag barátja. A fiatalsága látszatát annál jobban meg kell őrizni, mennél nehezebb ez a megőrzés: fiatal emberekkel bonyolódik szerelembe, a tizennyolc éves leányát letagadja, mint barátnőjét vagy barátnője lányát mutatja be, mert az ilyen nagy lány öregít. Minden mesterséges benne, az arcbőre éppúgy mint a szerelme, a tetszelgése és az ideg-sokkjai, csak a hangja valódi.

És egyszerre kiderül, egy pillanatra, hogy e mögött a vastag testi-lelki kendőzőszer réteg alatt van még valami valódi is. A lánya hevesen beleszeret abba a fiatalemberbe, aki az előbb vele flörtölt, leányos lobogással odadobja magát neki s az emiatti asszonyi megdöbbenésben kipattan belőle a tizennyolc év óta visszatartott anyai érzés. Nem lesz belőle katasztrófa: lemond a fiatal udvarlóról, összeadja az ifjú párt és tovább folytatja a játékot a báró és egy véletlenül odakerült rusztikus ifjúember oldalán.

Hogy ez az egész dolog mégis tartalmasabb és kevésbé banális, amint ahogy játszik, annak oka a dialógus. Lakatos célja nem is ennek a mesének a lepergetése volt, hanem a mese fonalán az énekesnő lényéből folyó szünetlen színváltásnak, mondhatni fluoreszkálásnak az érzékeltetése. Nehéz feladat, különösen színpadon, a szavakkal való árnyalás, a beszéd dinamikájának pontos érzése, a dialógusnak a talajalatti lélektani áramokkal való szüntelen kapcsolata kell hozzá. Hogy ez Lakatos Lászlónak nem sikerült teljesen, annak főképpen Lakatos az oka, aki nem tudja a dialógusban eltitkolni a saját hangját.

A szereplők hangjába minduntalan belevegyül az író hangja, amely nem színpadra írt műveiben érdekesség, ebben a darabban tehertétel. Amit a szereplők mondanak, az legtöbbször jó volna, ha nem a Lakatos hangsúlyaival és fordulataival mondanák. Sokszor ez a mellékzönge olyan erős, hogy alig érezzük a szereplő és mondásai közötti összefüggést. A természetesség vész el ezzel, minden írásmű vitaminja. Pszichológiailag helytálló dolgok is hamisan hangzanak a mesterségesen fogalmazott szavak miatt.

Hézagok támadnak a belső indokolásban, fontos dolgok felől bizonytalanságban maradunk, - nem értjük például egészen, hogy a minden krémmel megkent énekesnő olyan későn veszi észre a leánya és ifjú udvarlója közt szövődő szerelmet. S ennek a szerelmi mellékvcselekvénynek nem egészen reális benyomása is abból származik, hogy a szerelmesek nem a maguk nyelvén beszélnek, hanem az íróén, a szavaik nem belőlük jönnek s a helyzetből, hanem az író toldotta be őket. Az az érzésem, az író abban vétette el, hogy nagyon is jó dialógust akart írni. A magyar vígjátéki dialógus mai ellomposodottságában azonban ez a túlbuzgó stilizálás is csaknem írói érdem.

Az alakok rajzának szakadozottsága az előadásra is nehéz feladatot hárít. Bárdos Artur rendezése sok sikerrel igyekszik kiküszöbölni ezt a nagy nehézséget, csak a főszereplővel nem ért el teljes eredményt. Honthy Hanna játéka folyton túlhangsúlyozza a dolgokat, a pointek aláhúzásában, mozdulatban, mimikában többet ad a kelleténél.

Operettben ez lehet szükséges, ilyen jó tónusú vígjátékban minduntalan zavar. Muráti Lilynek elsősorban a szép beszéde tűnik fel, de fontos pontokon, mint az anyjának tett vallomás síró-nevető jelenetében a játéka ösztönösen valódi. Még nem kész, még tanulnia kell, de nagyon jó anyag. Harsányi Rezső, Berczi Géza, Páger Antal kifogástalanul végzik feladatukat, az utóbbi jóízű humoros vénát mutat.