A napokban Szegeden voltam. Ez a szép tiszaparti város a magyar élet utolsó félszázadának valósággal óramutatója. Nagy, téres, levegős faluváros, sorsát és eredetét tekintve, az alföldi magyarság nagy telephelye. Történt azonban, hogy két nagyúr beleavatkozott az életébe s ez furcsán eltolta eredeti fejlődésvonalából. Az egyik gróf Tisza Lajos volt, aki felhasználva azt az ürügyet, hogy a Tisza elöntötte Szegedet, a város nem jelentéktelen részét, a belsővárost újonnan rendezte. Bécsen nevelődött ízlésével Ringet szabott a város közepére, többszörös platánsorokkal és szobrokkal. Valósággal kis Bécset teremtett bele a falu kellős közepébe.
A külső város aztán maradt a régi formában. Apró földszintes házak végtelen tömkelege. A másik nagyúr, aki belelépett Szeged útjába, gróf Klebelsberg Kunó volt, aki felhasználta azt az ürügyet, hogy képviselőnek választották a szegediek, egyetemi várost csinált belőle. Ezt úgy hajtotta végre, hogy épített egy középkori ónémet-óolasz püspöki egyetemi palotát, amely a tiszamenti nádkunyhók világában olyan, mint az elvarázsolt királyleány a nádasban.
Az ember azt várja, hogy egy szép reggel vagy elrepül innen, vagy elnyeli az ingoványos talaj. Ez az universitási episcopalis palota körül van véve roskadozó öreg házikókkal, hepehupás szűk utcákkal. Különben egyetemi célokra nem alkalmas: dísz. Azért van Szegednek egyeteme is, de nem ez a tarka-templom cinterme, hanem még nyolc-tíz épület szanaszét a városban. Egyetem valóban bőven van Szegeden, de ez nem emeli a civilizáció fokát pl. Orosháza felé, ahol nincs még gimnázium se.
Íme.
Nem lehet erőszakos módon megváltoztatni egy népközösség erővonalát még a leghatalmasabb kormánybeavatkozással sem, ha az nem a közösség belső irányát szolgálja. Betét maradt Szegeden a szobros-platános belváros és még inkább a szent Márk-tér norinbergi karáncsonyi ajándéka. Betét, amit a város kiközömbösít magából. Megélnek a szegediek, dacára, hogy ilyen szép foltokat iktatott beléjük a jóakaratú hatalom.
Három megjegyzés jellemzi előttem az ősszegediek felfogását a mai dísz-Szeged elveiről.
Egyiket hallottam a kultúrpalota előtt. Ott egy óriási tér van a híd két oldalán. Most bontják a kövezetet a téren, hogy virágokat és pázsitot ültessenek oda. Azt mondja a szegedi polgár, amint megállt mellettem, nézni az inségmunka csigalassúságú folyását:
- Kétszáz esztendő óta itt volt a piac, Szegeden. Itt állottak hetivásáron a szekerek. Már nem tetszett nekik, kiküldték a piacot a Mars-térre. Ott meg olyan sár van, nyakig ér. Csinálják meg elébb a helyét a piacnak odakinn, azután is ráérnek díszkertet ültetni azoknak, akiknek kicsi a sziget, meg a tiszaparti séta.
Ez a megjegyzés nagyon logikus egy adófizető polgár szájából. Ha a polgárság igényét akarják kiszolgálni, akkor bizonyára így is kellett volna tenni. Vagy ha a szegedi polgár lelkéből jött volna a platános és szobros területek építése, hisz ez is elképzelhető, akkor az adófizető polgár most örömmel kiáltott volna fel, hogy parkozzák a teret. De épen azt árulta el a megjegyzés, hogy nincs neki semmi köze a szegedi csodákhoz. Azt csak úgy a nyakába akasztották.
A másik megjegyzést egy halásztól hallottam:
- Azelőtt itt egy hetivásár-napon 40-50, meg 80-100 mázsa hal is elfogyott. Most jó, ha egy-két mázsát elad az öt halászsátor. Így kell Szegednek gondoskodni a halászairól? Oda is jutunk, ahová a kollegánk, egy öreg halász. Olyan sorsra jutott, hogy az utcán esett le és térden csúszkált. Idegenek szánták meg, bevitték a klinikára, de ott nem vették fel, mert nincs hely. Ha lett volna neki fizetni 10-12 pengőt naponta, akkor lett volna hely. Itt is halt meg az utcán.
A halászmesternek a maga szempontjából teljesen igaza van. Neki arra van szüksége s arra tartja fenn a municipiumot, hogy élete munkájában segítségére legyen. A város vezetőségének legfőbb kötelessége, hogy a városi iparok számára piacot keressen, s hogy gondoskodjék arról, hogy munkát és kenyeret kereshessenek az őt fizetők. De a halásznak abban is igaza van, hogy ha elöregszik és elbetegesedik, legyen kórház a számára. Milyen szegény állapot az, hogy ha rádiuma van is a szegedi klinikának s tökéletes felszerelése a kutatás számára, - de a szegedi halász az utcán hal meg, ha nincs pénze az ápolási díjakra.
De azért a legmegdöbbentőbb a harmadik megjegyzés, szó, sikoly volt, amit Szegeden hallottam.
Mentem az utcán és megszólalt egy hang:
- Édesapám adjon egy kis kenyérre valót, - ma még nem ettem.
És ezt egy ősz öreg ember mondta könyörögve és a hidegtől remegve, nekem, aki fia lehetnék.
Hát ez nem lehet. Így nem szabad világot fenntartani. Az a társadalom, amelyik az öregeket kidobja az utcára, hogy azok valóban második gyermekségüket érjék meg, sírva és halálra váltan, - és mint kisgyermekek könyörögjenek egy falat kenyérért, - ez nem társadalom. Ez egy szörnyű konglomerátum, amelynek nincs szerkezete, szervezete.
*
Újévi üdvözlet mindazoknak, akik megértik az élet szavát.
Írók vagyunk. Leírjuk a napok jeleit és a holnapok kérdéseit.
Le akarjuk írni a napok tetteit és a holnapok köszönését is.
