„Madarat tolláról, embert barátjáról!” - tartja a magyar példaszó és nem minden igazság nélkül, mert a madár tollruhája sok mindent elmesél, csak értenünk kell a természet csodálatos nyelvén. A madár gyönge testét a lágyan, selymesen rásimuló tollruha nemcsak a hideg ellen védelmezi, hanem sokszor még ellenségei ellen is jobban megvédi, mint a középkori lovagokat kemény acélból kovácsolt páncélruhájuk.
Ha csak az volna a rendeltetése, hogy meleget tartson, alighanem minden madárnak egyforma volna a tollruhája s az ember sem gyönyörködhetnék a kolibri, paradicsommadár, vagy némelyik papagájfaj tollának a napfényben drágakő módjára csillogó káprázatos színpompájában.
Miért nincs az út porában ugrándozó verébnek, vagy a szántón és tarlón sürgölődő pacsirtának, fürjnek, fogolynak olyan pompás tolla, mint a kolibrinek, paradicsommadárnak, vagy papagájnak? Az embernek így bizonyosan nagyobb gyönyörűséget szereznének, de még nagyobbat a fürge ragadozómadaraknak, amelyek már messziről észrevennék a rög szürkés-barnás színéből kirívó szegény madárkákat.
Az erdőben, csalitban, cserjésben megbúvó madár már inkább megengedheti magának, hogy mindig díszes ünneplő ruhában járjon, mert a fák és bokrok zöld lombja és az erdők tarka virágszőnyege között tollának szürkés-barnás színe volna feltűnőbb. A forró-égövi őserdők madara is azért színesebbek a mieinknél, mert az őserdő maga is színesebb, mint a mi fenyveseink, bükköseink és tölgyeseink.
Ez volna rövidre fogva, amit a madár tolla a hozzáértőnek elmesél. De mesél a madárnak nemcsak a tolla, hanem testének minden kis részecskéje: szárnya, farka, lába, karma, de különösen a csőre, amely a legtökéletesebb, de egyúttal legváltozatosabb alakú kenyérkereső szerszám. A magvájó pinty rövid, de annál erősebb csőrével a legkeményebb magot is feltöri, a keresztcsőrű pinty csőre meg valóságos harapófogó: a fenyőtoboz kemény pikkelyeit feszegeti széjjel vele, hogy a pikkelyek között rejtőzködő fenyőmaghoz, legkedvesebb csemegéjéhez hozzájuthasson.
A röptében vadászgató fecske már aligha boldogulna ilyen szerszámmal; rövid, de széles, lapos és mélyen a szeme alá érő csőrre van szüksége, hogy száját nagyra táthassa és a levegőben szálló bogarat akár csukott szemmel is elkaphassa. A ragadozómadár csőre is mindenben megfelel véres mesterségének.
Tagló és aprítókés egy személyben: vele sujtja halálra áldozatát és vele darabolja föl apró falatokra annál vérző testét. Mészárosmesterséget űz a vízimadarak egyrésze is, hosszú csőrük mégis másféle szerszám: olyan a széle, mint a fűrész; nem mintha szerencsétlen áldozatuk testét széjjel kellene fűrészelniük, hanem csak azért, hogy a sikamlóstestű halat, vagy más víziállatot addig is biztosan foghassák, amíg sikerül azt egészben elnyelniük.
A szúnyogot, apró bogarat csipegető madár csőre többnyire olyan, mint a hosszabbfajta csíptető. Néha hosszabb, mint a madár egész teste, így van ez egyik-másik kolibrifajnál is, amivel nem mondtunk nagyot, mert a legtöbb kolibri alig nagyobb egy-egy jólmegtermett dongóméhnél. A képünkön ábrázolt kolibrifaj valósággal óriás számba megy törpe rokonai között.
Zöldeskékszínű, érces csillámú tollruhája menten elárulja, hogy a forró égöv őserdőinek lakója. Irdatlan hosszú csőre nélkül pedig éhen kellene pusztulnia, mert nem tudná az őserdő hosszú, trombitaalakú virágainak kelyhéből az apró bogárkákat kicsipegetni.
Amerika első fölfedezőit hazájuk szegényes madárvilága után valósággal csodálatra ragadta a középamerikai őserdők madárvilágának ragyogó színpompája. A kolibriket meg éppen „repülő drágaköveknek, vagy virág-madaraknak” nevezik útleírásaikban. Életmódjukról is csodálatos meséket költöttek, vagy talán maguk is elhitték, hogy ezek az apró állatkák virágillatból és a virágok szirmán csillogó harmat csöppekből is megélnek.
Az is igaz, hogy karddal a kézben, a barátságtalan bennszülöttekkel vívott örökös harcok között nem igen értek rá az eléjük táruló csodavilág titkainak alaposabb megfigyelőére. Ezt a feladatot a nyomukban járó tudósokra bízták, akik aztán ki is derítették, hogy a „virágmadarak” sem a levegőből élnek s mikor könnyed repüléssel a virágok fölött ellibbennek, nemcsak harmatot és virágmézet szürcsölgetnek, hanem bogárpecsenyére vadásznak.
Bogárpecsenyével táplálják gyámoltalan fiókáikat Is, amelyeket dióhéjnagyságú fészkükben annak rendje-módja szerint költenek ki. Életük annyira hozzá van kötve az őserdő életéhez, hogy fogságban hamarosan elpusztulnak s csak nagyritkán sikerül egy-egy példányt élve Európába átszállítani. Eredeti hazájukban azonban olyankor sem jönnek zavarba, mikor a síkvidéken a nyári forróság fölperzsel minden virágot.
Ilyenkor a magasabban fekvő erdőségekbe vándorolnak, ahol az őserdő később indul virágzásnak Mire itt is elnyílik minden virág, az esőtlen, száraz évszak is elmúlik s az őserdők apró vándorai ismét visszatérnek a síkvidékre mert az örökös nyárnak ezen a boldog földjén ekkorra már új virágok fakadnak.