|
A Nyugat 25 éves
Schöpflin Aladár: Az indulás
Kísérletei nem sikerülnek, próbálkozásai visszautasításra találnak, neve ismeretlen, mert mindig névtelenül vagy álnéven ír, a levegőt sűrűnek, nyomasztónak érzi, minden lépésénél beleütközik valamibe, ami arra figyelmezteti, hogy az irodalmi életben nincs meg a szabadság, az írónak százfelé kell megalkudni, szabadabb, bátrabb szava, ha összesúrlódik egy abszolút érvényűnek hitt közvéleménnyel, nem tud publicitáshoz jutni.
Mindenütt, amerre néz, irodalmi közönyt lát, a kritikai gondolkozástól való félelmet, a bátorság hiányát. Már-már rezignált, azon gondolkozik, hogy vagy örökre meg kell maradni kryptogam helyzetében, az irodalmi hivatalnok alárendelt szerepében, vagy más pályát nézni magának. Önbizalma, amely mindig ingadozó volt, már-már a minimumra süllyed, lemaradásában a saját gyengeségének bizonyítékát kezdi látni.
Egy kávéházban a kezébe került egy valamikor nagy garral indult, de hamar levitézlett hetilap, a Magyar Géniusz egy száma, - ez 1902 júniusában volt - azt látta benne, hogy a lap szerkesztését egy Osvát Ernő nevű fiatalember vette át, akiről már hallott valakitől, mint a fiatalság szerkesztőjelöltjéről. Ettől fogva figyelemmel kísérte ezt a csekély anyagi eszközeit már formájával is eláruló lapocskát, de találkozott benne néhány névvel, amiket megjegyzett magának. Ezek közül ma Fenyő Miksa, Kaffka Margit, Szini Gyula, Gellért Oszkár nevére emlékszik; az utóbbi később mint szerkesztő-társ került a lapra, Osvát mellé.
A mondott fiatalember akkor még nem érezte meg, hogy ez a szerény kis lap az első kísérlet egy később nagy jelentőségre jutott irodalmi mozgalom integrálódására. (Később tudta meg Fenyőtől, hogy a Magyar Géniusz volt a Nyugat nagyanyja.) Nemsokára abba a szerkesztőségbe, amelyben élt, kissé szabadabb levegő jutott, a fiatalemberre bízták az Irodalom rovatot, kezdett nekibátorodni a szeme elé kerülő fiatalemberek írásait kritikailag rostálgatni, a régi beérkezettek írásairól az akkor szokásos jóbaráti magasztalások helyett értékelő szempontok szerint írni.
A Figyelőt, amely Osvát szerkesztése alatt 1905-ben indult, már tudatosan számontartotta, viszontlátta benne a Magyar Géniuszból ismert neveket s felharsant előtte Ady Endre neve, amelyet az Új versek megjelenésekor rövid kételkedés után szívébe fogadott. S ez volt rá nézve a döntő fordulat. Adytól levelet kapott Párizsból, néhány versét, párizsi cikkét kiadatta lapjában, nem csekély megbotránkozására az előfizetők közül nem egynek, még nagyobb megbotránkozására a régi munkatársak némelyikének.
A levelezésből személyes ismeretség, majd hamar barátság lett, hajnalba nyúló beszélgetések borospohár mellett s közben hírek arról, hogy a fiatalok folyóiratot szándékoznak kiadni, a vezér Ignotus, szerkesztők Osvát és Fenyő, a címe "Nyugat". Nem túlságosan provokáló cím? Legyen is provokáló. Provokálni kell, hogy meghallgassanak - mondja Ady. - Te rád is számítanak. Beállsz? A fiatalember zavarban van, szeretne lelkesen belecsapni a kinyujtott tenyérbe és habozva mondja: majd meglátom, látni akarom, hogy milyen lesz.
Jön Kaffka Margit, mint barátságos közvetítő, az ígéretre jön Osvát Ernő, majd egy levél Ignotustól s a megnevezett fiatalember megírja első cikkét a Nyugat számára, pár hét mulva már személy szerint is összebarátkozik a Nyugat körüli fiúkkal, ügyüket a maga ügyének érzi, napról-napra belemelegszik a dologba s most már érzi, hogy levegőhöz jutott, van már szólásszabadsága, vannak, akik figyelnek a szavára, lehet dolgozni, érdemes dolgozni. A csiga kibujt házából, szabad levegőre jutott, kiszabadult a kényelmes rezignációból, célokat látott maga előtt, hitet kapott önmagában és a hivatásában, örömet a maga és mások munkájában, s ha eddig magányában szigeten érezte magát, most már kontinensen volt, együttérző társak körében.
Megértette, hogy hűnek lenni jó s hűségeért hűséget kapott. S ez a kölcsönös hűség ma sem változott, most már nem is fog változni. 25 év alatt a Nyugat változott, nevek naggyá lettek, nevek feltüntek, eltüntek, a szerkesztők nevei közé, Ignotus és Osvát mellé, odakerült Ady Endre, Babits Mihály, később, már a háború után, Gellért Oszkár neve, Osvát halála után az ő neve helyébe Móricz Zsigmondé jutott az élre, de a Nyugat szelleme nem változott. Indulásakor, hogy egy nagynevű magyar államférfi szavát perszifláljam, a szabadság szigete akart lenni a magyar irodalomban, az volt minden változásai között az életnek s az maradt ma is, olyan korban, amely nem tiszteli többé a szabadságot.
Majdnem mindnyájan eloszoltunk az irodalmi élet különböző pozícióiba s magunkkal vittük oda is azt a szabad levegőt, bátor hangot, az írói hivatás iránti tiszteletet, amelyben a Nyugat erősített meg. Nagy harcokat vívtunk, erős ellenállásokon kellett keresztültörnünk, nem egyszer álltunk szemben a közvéleménnyel, az értetlenséggel, megérteni nem akarással. Sokszor kétségbevonták igyekezetünk becsületességét, munkánk jogát, még magyar voltunkat is. A harcokat megálltuk, munkánkat végeztük, tévedéseinktől nem kedvetlenedtünk el.
A Nyugat harcának nem voltak dezertőrjei. Akik körüle álltunk az első években, körüle vagyunk ma is, azokkal együtt, akik utánunk jöttek, a mögöttünk sorakozó fiatalsággal. Hoztunk áldozatot a Nyugatért, hozott áldozatot a Nyugat értünk. Össze vagyunk forrva, elválaszthatatlanul. S ma is meg vagyunk győződve, hogy a Nyugat nemcsak folyóirat, hanem ügy is, a magyar irodalom ügye. A Nyugat nélkülözhetetlen szerve a magyar irodalomnak. S ebben a meggyőződésben lépjük át a huszonötödik év határvonalát. |