Egy húszéves fiatalember írja

Egy húszéves fiatalember írja: Fiatalnak lenni, ezt utoljára az Ön generációja érezhette. Mi, Szerkesztő Úr, mi nem vagyunk fiatalok. Mi koraérett, illuziótlan, csalódott, reménytelen emberek vagyunk. Mi is elindultunk. Mi is végigjártuk a középiskola minden kálváriáját. Többé-kevésbé mi is csalással jutottunk az érettséginkhöz, azzal a különbséggel, hogy bennünket tanáraink is segítettek. Mi épúgy parancsszóra, fegyelmezéssel és merev vonalak között tanultunk, mint az Ön generációja.

Mi még azt is megértük, hogy alig pár hónappal a világháború után gyűlöletre és idegen nemzetek ellen való uszításra tanítottak bennünket. Amikor az emberiség legnagyobb szellemei emelték fel szavukat az emberi szolidaritás mellett, akkor nálunk a még megmaradt kis, fájdalmas szeretetünket is kiirtották agyonúnt frázisaikkal. És a pad alatt olvasott Nyugat-ot elkobozták és pellengérre állítottak "destruáló törekvéseink" miatt. És keresztény testvériséget prédikáló tanárok ránk ragasztották a zsidóság láthatatlan sárgafoltját. És az erkölcsöt legjobban prédikáló tanárunkkal nyilvánosházak körül találkoztunk. És elnyomtak bennünket és ki kellett kapcsolni a szabad gondolatot, a vizsgálást és a megértést.

Mi nyolcévi szenvedés után boldogan hagytuk el az iskolát... Sok illuziónk nem volt. Rövid idő mulva azonban az a kevés is, ami még megmaradt, az is eltűnt. Mi naivak voltunk. Mi azt hittük, hogy a jeles érettségi, amelynél ugyebár jobbat nem lehet szerezni, elég a továbbjutásra. Nem sokat kellett várni, Szerkesztő Úr, rájöttünk, hogy az emberek szellemi képességét részben a protekció, főképpen azonban az önhibáján kivül eső vallás határozza meg.

Akkor leépítettük magunkat. Leszereltük és lereszeltük igényeinket. És beálltunk gyárakba. Napi kilenc órát dolgoztunk. És elviseltük azt, hogy ezerszer megalázzanak bennünket. A legpiszkosabb, legdurvább munka után megmosakodunk, könyvet veszünk kezünkbe, nyelveket tanulunk és tartalommal igyekezünk életünket megtölteni. Túltesszük magunkat mindenen, önmagunkon is. És várunk. És látunk. És borzalmasan tudatában vagyunk a nyomor romboló szörnyűségének.

Meleg, lelkes, jóízű emlékeket, Szerkesztő Úr, csak álmodni szoktunk és boldogok lennénk, ha mi is úgy tudnánk hinni az emberiség és a mi jövőnkben, mint Ön hisz!