Nagy Endre kabaréja, az a produkció, amelyet Tersánszky Józsi Jenő mutatott be kis truppjával a Nyugat-Barátok Körében, több egy szerencsés ötletnél. Nem a mesebeli aranymadarat nyilazta le, hanem - amint a közönség szokatlan erővel kirobbanó lelkes örvendezése is jelezte - sikerült a csudás magyar talajban azt a kutat megnyitnia, amelyet már oly régóta és oly sóváran keresgélnek varázs-pálcájukkal a közönség hivatásos mulattatói. Akadnak majd, akik Tersánszky most bemutatott sorozatát a világhíres ŤKékmadárť produkcióval vetik egybe. De ki merem mondani, hogy az összehasonlítás méltatlan; Tersánszky sokkal többet cselekedett annál, mint hogy egy idegennyelvű sikert megpróbált volna magyar szóra átváltani.
A "Kékmadár" a modern színpad képzőművészeti hatásait aprózza föl egymást követő képekre és ezeket a képeket utólag tölti meg engedelmes irodalmi tartalommal. Tersánszky kabaréjában szó sincs különvált képzőművészeti, zenei, színjátszási, költészeti hatásokról; ő egyszerűen a maga naiv költészete számára egy többrétű, egyetemleges megnyilatkozási lehetőséget teremtett. A zene, a kép, a játék költészetének ép olyan közvetetlen kifejezési eszköze, mint a szó. Alkotása valamennyi oldalával egyszerre születik meg, mint a kristály, de valamennyi oldal és él egy láthatatlan belső tengelyhez igazodik: Tersánszky költészetéhez.
Csakis ez teszi érthetővé azt a rendkívüli hatást, amit ezekkel az alapjában véve és művészi öntudatossággal egyszerű költeményekkel el tudott érni. Ő vért ömlesztett azokba az erekbe, amelyekben eddig hideg csigalé szutyogott. Az a hatalmas dinamikai erő, amely a költői gondolatot egyszerre tudja így formába robbantani, e könnyű verseket a legvastagabb közönyfalakon is átütő lövedékekké gyorsítja. És éppen mert nem öncélú képekről van szó, az a műfaj, amellyel most Tersánszky elindult, kifogyhatatlan, mint maga a költészet.
Művész sorsa legalább is tragikomédia. Hogy valaki azért szánja rá magát egy egészen csodálatos pályára, valami művészetre, hogy két remény éltesse: egyik az, hogy remekműveket fog létre hozni, a másik, hogy találkozik olyan gazdag emberrel s gazdag emberekkel, akik megveszik az ő remekeit.
Szörnyű bizonytalan mind a kettő. Volt egy idő, mikor egy-egy valóban gazdag ember műérzékkel is birt s egy, két, vagy több művészt ellátott munkával s alkalmat adott neki, hogy képességeit kifejlessze... Volt újabban valami olyan kor, amikor a kultúrával együtt járónak tekintették bizonyos művészi holmiknak a vásárlását s azoknak a lakás diszítésére felhasználását. Erre itt a mai lakásdiszítési felfogás, amelyik kitörli a műtárgyat a falakról s a szobákból. Némi iparművészeti produktum még elfér a polgári lakásban, de a falaknak üreseknek kell lenni s szobrot már egyáltalán el sem lehet képzelni a lakás sarkában.
Mit csináljon akkor a művész? Hagyjon fel a mesterségével?
Jól emlékszem Rippl-Rónai meséjére, hogy mikor pályáját kezdte, báró Szalay József megnézte a munkáit s azt a tanácsot adta neki, hogy ne menjen a művészeti pályára, hanem legyen belőle szobafestő. Így sokkal könnyebben s jobban boldogulhat és mint kultúrmunkás is nagyobb szerepet vihet az életben. A finom szobafestő-ipar becsesebb, mint a művészet.
A mult számban egy volt csikósbojtárról írtunk, aki hallatlan s emberfeletti hősi energiával eljutott a legmagasabb művészetig. A műkritika megállapította róla, hogy ő az első, aki felfedezte a Hortobágyot s megteremtette ennek az alföldi száraz tengernek végtelen szépségű hangulatát. A kiállításnak nagy erkölcsi sikere volt, ellenben egyetlenegy képet sem adtak el.
Barátok, szegény kultúrszomjas entellektüel barátok kölcsönéből hozta fel Budapestre ötven-hatvan képét s még vissza sem tud utazni Debrecenbe, ha itt szintén pénztelen entellektüel barátok nem akadnak, akik hazasegítik a pátriájába.
Ez a művész sorsa.
A sok csoda közt legfurcsább, hogy egyre több magyar fiú megy művésznek.
