|
A század vége a kisvárosban
Móricz Zsigmond: "Forr a bor" c. regényéről
A vidékre ebből csak a monumentalitás maradt, kacér díszítés nélkül, csak az osztrák-magyar civilizáció mogorvasága, amely a bécsi kültelkeken épp úgy megcsapja az embert, mint alföldi mezővárosokban, csak az uralkodó hatalom egyenruhája, amelyben alig lehet megkülönböztetni az iskolát a pályaudvartól. A vidéki városok süppedt házai fölé hatalmas középületek emelkedtek, mint egy fantáziátlan kor dísztelen katedrálisai. A vidéki századvég az állam hódító útja volt, a kötelezővé, hivatalossá lett nemzeti szellem diadalmenete, amely egyesítette a hazafiúi lelkesedést a központi hatalom könyörtelenségével.
A hazafiság, amely régen az emberek legbensőbb problémáit, legszemélyesebb mondanivalóit gyüjtötte össze egy közös cselekvés lendületébe, előírássá, regulává, diszciplinává változott, amelyet sok más regulával együtt zsebrevágott a megregulázott ország. Az intelligencia, amely azelőtt a gondviselés csodája vagy szerencsés éghajlat és gondos ápolás terméke volt, jóformán egyik napról a másikra gyári portéka lett, amelyet nagyban állítottak elő.
Móricz Zsigmond új nagy regénye azzal kezdődik, hogy a vidéki város gimnáziumában nyugdíjba küldik a papból és negyvennyolcas honvédból lett tanárokat, más szóval nyugdíjba küldik a tanítást, mint egy emberi élet végállomását, amely ezer szállal gyökerezik a valóságban és helyükbe Budapesten vizsgázott, hivatásos tanárokat állítanak, akik fizetési osztályokba sorozva hivatalból magyarok, feddhetetlenek és mindentudók. Az iskola soha és sehol se volt paradicsomi hely és nem is kívánatos, hogy az legyen; a tizenhatodik század nagy humanista költőit virgáccsal nevelték szurtos és tudatlan iskolamesterek; a tizennyolcadik század elragadó világfiait kvietált katonatisztek, elkallódott abbék vagy kiérdemesült színészek oktatták.
De az iskolamestert ki lehetett játszani, az abbét meg lehetett tréfálni, nem állt minden egyes tantárgy és tanár mögött a maga félelmetes súlyával az Állam, mint egy földöntúli méretű apa. Az iskola ebben az időben örök bűntudatban vergődő, hisztérikusan remegő, meghunyászkodó és - kárpótlásul - minduntalan a markukba nevető állampolgárokat nevelt, akiknek a nagy része soha életében nem bocsátja meg a kultúrának, hogy nyolc évig keresztülgázolt rajta.
Az iskolával szemben nem volt lehetséges más magatartás, mint szorongások, fellélekzések, holtpontok és borzalmas crescendók között nyolc éven keresztül lenyelni, zsebrevágni, elviselni egészen az érettségi tébolyodott izgalmáig és erőfeszítéséig. Nem a tanárokban van a hiba, akik rendszerint gyűrött, szomorú, összetört emberek és csak ritkán toldják meg személyes gonoszsággal dermesztő szerepüket, hanem a személytelen, szinte téren és időnkívüli intézmény fogvacogtató fölényében és abban a kollektív képmutatásban, amely friss, érzékeny lelkeket megoldhatatlan feladat elé állít és minden alkalommal összecsapja a kezét, valahányszor nem sikerül megoldaniuk.
Móricz Zsigmond ebben a sűrű és zsúfolt gazdagságú könyvben megmutatja, hogyan birkózik meg húsz falusi gyerek, mindegyik a maga módja szerint, a zseniális Jákóbtól kezdve a csaknem gyengelméjű Benghéig a gimnázium utolsó és legizgalmasabb évével, az október 6-i hazafias blicceléstől a májusi bűntényig, amikor kilopják az érettségi tételeket az igazgatói irodából.
Vannak köztük befagyott lelkű, mozdulatlan parasztgyerekek, szélesmosolyú, hunyorgószemű úrifiúk, kis gavallérok és kezdő világfiak, kézzel-lábbal kalimpáló, hadaróbeszédű és ijedező zsidók, de úgyszólván valamennyiről lepereg az iskola, szinte valamennyien csődöt mondanak és tehetetlenül úsznak a hónapok sodrában a veszedelmesen közeledő terminus felé és végül úgy segítenek magukon, ahogy tudnak: vesztegetéssel és lopással.
Mikor az érettségi bankett után hajnalban hazavetődnek, részegen, néhány rossz frázissal, néhány üres dátummal a fejükben, örökre leporolják magukról az iskolát és vele együtt mindent, amit az iskola jelent: a történelem árnyalt változatosságát, a gondolat tisztaságát, a stílus szépségét és eleganciáját. Nekiindulnak az életnek azzal a tudattal, hogy mindennek ott nincs semmi szerepe és azzal a homályos elhatározással, hogy keresnek majd embereket, akiken visszafizetik az iskolai megaláztatások sorozatának, a naponta megismétlődő kudarcoknak és vereségeknek az emlékét.
*
Mindent tudomásul vesz, ami körülötte történik, mert mindenbe beleütközik. Nem vesz részt az október 6-i hazafias iskolakerülésben és csak utólag, jóformán ártatlanul sodródik bele a májusi összeesküvésbe. Mégis, a másodkézből szerzett értesüléseken, az osztálytársak rejtélyes viselkedésén keresztül mind a két kalandot erősebben átéli, mint akármelyik pajtása. Állandóan bűntudat gyötri; nemcsak azért, amit elkövetett, hanem azért is, amit nem követett el.
Ami másnál az önérzet kiapadhatatlan forrása volna: hogy az igazgató unokaöccse, csak fokozza a bizonytalanságát és skrupulusait; vannak emberek, akik nem tudnak elindulni a számukra kijelölt vonattal, akik nem tudnak beleilleszkedni a kész keretekbe. Nyilas Mihály semmi hasznát nem veszi annak, hogy az igazgató unokaöccse és még az Eötvös-kollégiumi helyet is visszautasítja, büszkeségből, amint hiszi, valójában azért mert homályosan érzi, hogy amúgy sem tudná igénybe venni az ott kínálkozó lehetőségeket. Nyilas Mihály számára nem jöhetnek számba azok az állások, amelyeket üresedés útján töltenek be: az ő állását neki magának kell megteremtenie.
Nagyon önérzetes és ez is csak az írót szolgálja benne, mert az önérzet plakáton hirdeti, óriási lepedőre vetíti azt, ami az ember lelkében lezajlik. Ráadásul nem közlékeny; engedi, hogy az élmények vadon tenyésszenek benne. Félénksége a nőkkel szemben képessé teszi a nők ábrázolására. Csodálatos keveréke a tétovaságnak és mániákus eltökéltségnek; arra született, hogy egy ország szemtanuja legyen. Nagyvilági vértezet és proletár gyülölködés, intellektuális gőg és paraszt hányavetiség nélkül egy nyugtalan lélek vibrálásával és egy kíváncsi gyerek objektivitásával rögzít meg mindent, amivel találkozik.
Portrékat is fest az emberekről, de a történet körülötte nem válik arcképcsarnokká; az öreg emberek beszélnek és az olvasó látja a foghíjjas szájukat; a fiatal lányok meleg teste szinte áttüzesíti a regény lapjait. Az érzékiség nem kicsapongás formájában árad a regényből, hanem az alakok puszta létezése érzéki. Régen divatban voltak az utazó regények, melyben a hős bebarangolta a félvilágot és ahol csak megjelent, kalandokba, összeesküvésekbe, messzeágazó intrikákba keveredett.
A Forr a bor lélekzetfojtó utazás egy tizenkétezer lakosú városban, ahol minden házban, minden utcasarkon meglepetések és csodák vártak a jövevényre. Nem merem kijelölni ennek a könyvnek a helyét Móricz Zsigmond élete munkájában, de tudom, hogy ez a könyv megoldott valamit, ami megoldhatatlannak látszott: összeegyeztette a doktrinát a valóság ábrázolásával, azt, aminek lennie kell azzal, ami van.
Hevesi András |