Bemutatók

A franciáknál külön műfajszámba megy valami aktuális, az egész világot foglalkoztató eseményt vagy jelenséget addig gyúrni, forgatni, amíg pikáns vígjáték lesz belőle. Így lett az Amerikában sűrűn előforduló emberrablásokból, amelyeknek legizgalmasabb példája a kis Lindberg-gyerek elrablása, Verneuil vígjátéka, Az asszony meg a rabló. Nem kell nagyon alaposan ismerni a francia vígjátéki gondolkodás csavarmeneteit, hogy az ember előre tudja: ha szépasszonyt rabolnak el, akkor ennek nem lehet más eredménye, mint hogy a rabló beleszeret a zsákmányába és viszont.

A nő vonzóerejének nem lehet ellenállni. A férj megcsalatásra ítélt áldozat, aki megérdemli a sorsát. Ez két olyan alaptörvény, amely azóta érvényes, mióta francia bohózat van. Ezenfelül minden főbb alaknak szerepet kell játszani: a férj a hűséges barátot játssza barátjával szemben, akit ki akar fosztani, a rabló, mielőtt a rablást elkövetné, a derék, félszeg orvost játssza, az asszonyra később kerül a játék sora: mikor a férj érte jön a rablóbarlangba, amely természetesen előkelő kastély, el kell neki játszani a szabadulásának örülő hű feleséget.

Ami komikum mindebből fakadhat, azt Verneuil kipréseli, ezúttal kissé soványan csorog s ha Heltai Jenő, a fordító, a magáéból nem adott volna hozzá, még soványabban csorogna. A színészek is adnak hozzá. Lázár Mária a szépségét és hajlékonyságát, Góth, Törzs, Tarnai, Mály, Berky Lili, Gózon a rutinjukat. Darab, előadás derültebb időkben talán tetszene is, most is el lehet viselni annak, aki nem kérdi, mért írták, mért kellett előadni.

*

A fiatalság joga ma mindenütt a jelszó. Az öregek már-már megfélemlednek, szinte bocsánatot kérnek, hogy még mindig megvannak, lelkifurdalást éreznek - nem is egészen alaptalanul - a fiatalokkal szemben, mintha nem éreznék magukat teljesen jogaik birtokában. S a fiatalság nem is hallgat arról, hogy nehéz helyzete megoldását csak az öregek eltávolításától várhatja.

Ebben a közhangulatban merészségszámba megy, hogy hetvenedik éve betöltésekor Gerhart Hauptmann az öreg ember jogáért emel szót. Az öreg embernek ne legyen joga az élethez, a szabadsághoz, az örömhöz, csak azért, mert öreg? Nagy alkotások talapzatán áll, kivívott magának tehetségével, erejével, szellemének emelkedettségével mindent, amit vagyon, tekintély, közbecsülés adhatnak.

Egy sereg gyermeket nevelt fel bőségben, kényeztetve s ezek mind tőle függenek, ő számukra az élet, a jólét forrása. És most ez mind megsemmisüljön, a helyzete a társadalomban, megszerzett hatalma rommá legyen, geniálisan felépített és megszervezett életmunkája silány, gyűlöletes kezekbe kerüljön, a gyermekei megbecstelenítetteknek érezzék magukat és gazul apjuk ellen forduljanak csak azért, mert még nem érzi magát a sutba való öregnek, még férfinak érzi magát, még szeretni akar és tud, s még szerelmet tud ébreszteni egy finom, bájos teremtésben?

Erre a drámai erővel felvetett kérdésre Hauptmann drámai erejű nemmel felel. Az ő öregje, Clausen titkos tanácsos belehal a nagy izgalomba, de nem hal vele az igazsága. Sőt halálával még nyomatékosabbá válik. Az öreg ember is szabad a cselekedeteivel, nem tulajdona senkinek, emberi függetlensége ellen támadni bűn. A demonstráció, ahogy a költő elénk tárja, drámailag és emberileg mesteri. A drámában Clausen tanácsos magasan környezete fölött áll.

Ő a rendkívüli ember, akinek rendkívülisége miatt több szabad, mint másnak. A családja csupa közönséges, kicsiny ember, akik átlagos mértékkel mérnek, nem tudnak felemelkedni apjukhoz. Házassági tervében, hogy a fiatal Inkét akarja elvenni, nem tudják meglátni a kivételes ember kivételes vitalitását, a nagy érzés ragyogó tisztaságát, - csak a pletykát, az emberek csodálkozó itéletét és elsősorban anyagi érdekeik fenyegetését látják benne.

S ők, a hétköznapi emberek, a középszerű gyermekek, a sörszagú vő és az ordináré liba meny - itt finom árnyalati megkülönböztetés van: Clausen gyermekei mégis nemesebb faj, a beházasodottak silányabbak - úgy akarnak bánni ezzel a nagyszabású öreggel, mintha tulajdonuk volna, amellyel rendelkezhetnek s mikor nem bírnak vele, halálos döfést mérnek büszkeségére: gondnokság alá helyezik. Egy nagy emberre alkalmazzák a szenilis tékozlók ellen hozott törvényt, visszaélnek azzal, hogy a törvény válogatás nélkül szól minden esetre. Clausen és környezete színvonalkülönbsége anélkül, hogy a költő egy szót szólna róla, meggyőz arról, hogy neki van igaza s galád merénylet, ami vele történik.

Nagy költő tapintatára vall, ahogy Hauptmann a téma tagadhatatlanul kényes elemeit kiküszöböli. A hetvenéves férfi szerelme egy fiatal leány iránt tagadhatatlanul visszás, ha általánosságban gondoljuk el. Húsz egynéhány éves leány szerelme öreg ember iránt alig képzelhető el. Gondoljunk hasonló esetekre, amiket az életben láttunk. De Hauptmann Clausen tanácsosban a színpadra lépése pillanatától fogva mindig éreztetni tudja a rendkívüli embert, akiben igenis meg lehet és meg is van a szükséges vitalitás.

Nem csinál előttünk rendkívüli dolgokat, nem is mond rendkívüli dolgokat, de abból, ahogy él, mozog, beszél, ahogy a személyisége reflektál a környezetén, mindig érezzük nagyságát és férfiúi erejét. Ebbe a férfiba még mindig bele lehet szeretni, mert szellemében még van acél, a vérében lobogás. Ez az ember még tud nemes, nagy szerelmet érezni, sőt a szerelme nemes, nagyobb, emelkedettebb, mert egy nagyvonalú élet van mögötte.

Ez a szerelem fel tudja emelni magához a leányt, meg tudja sokszorosítani a lényét, nem is sejtett kincseket tárni fel belőle: Inke megnő Clausen szerelmének fényében, fölemelkedik a nagy ember méretéig. Ennek a megnövekedésnek az öröme a kulcsa szerelme rejtvényének. Clausen hetven éves korában is szerelemre méltó, mert az egyszerű lányból ki tudta emelni a szépséget, lényének női tisztaságát, mert még mindig adni tud valamit, ami az élet legnagyobb értékei közül való. Ezek után Inke szerelme nem lélektani rejtély többé, hanem a nagy szellem diadala az élet olyan átlagossága fölött, mint az életkor. A költő itt teljesen legyőzte az anyagot.

---

Mindezt azonban csak megfelelő mértékü színészi ábrázoláson keresztül lehet tökéletesen átérezni. Hauptmann drámája mint színpadi mű is azért rendkívüli, mert főalakjának megjátszásában rendkívüli színészi egyéniséget tételez fel. El sem lehet képzelni, hogy egy középszerű színész Clausen szerepében el tudja fogadtatni a költőnek akár igazságát, akár szépségét.

Clausen tulajdonképen egy nagy prestige. Ezt megteremteni a színész feladata, de csak akkor tudja megteremteni, ha ő benne is van prestige. Csortos ezt tökéletesen meg tudja csinálni. Most látjuk igazán, mekkora értéke ez a művész a magyar színpadnak. Játszott szerepeket a nagy tragikumtól a legalantasabb bohócságig. Voltak elragadó sikerei és kiábrándító bukásai.

Láttuk mély psychologusnak a színpadon és abszolut komédiásnak. Át tudta fogni a színpadi mesterség egész széles skáláját a legalsóbbtól a legfelsőbbig. Egyenetlensége sokszor elkedvetlenített, de soha nem volt, hogy legalább egynéhány hangjával ne bizonyította volna a művészt. Néha a kultúrájában kellett kételkedni, néha a művészi lelkiismeretességében. Mindig problematikus művész volt, vitatkozni kellett róla. Most, a Clausen szerepében, talán pályáján először, nemcsak felül áll a vitán, hanem kívüle is.

Játéka a legnagyobb teljesítmény, amit színész elérhet: a maga eszközeivel hiánytalanul végzi azt, amit a költő rábízott. Pedig sokat bízott rá: azt, hogy személyi súlyával tegye teljessé, amit a költő a helyzetek felállításának és a szavak megválogatásának művészetével csak jelzett, de amit a színész fizikai és szellemi képességeinek kell a színpadon élővé tenni. Egészen megmagyarázhatatlan, hogy tudja csinálni, de mikor Clausen titkos tanácsos, akiről még nem tudunk semmit, csak amit a rövid első jelenetekben hallottunk, belép a színpadra, azonnal, az első pillanatban érezzük a tekintély méltóságát, az életnagyságnál nagyobb embert.

És ezt a méltóságot soha nem veszti el, sem a szerelmi ellágyulás pillanataiban, sem a féktörő indulat viharzásában. Mikor barátjával, Geiger tanárral beszélget a saját dolgairól, egészen fesztelenül, kigombolkozva, mikor Inkével ellágyulva a líráját mondja, a fesztelenségében és az ellágyulásában mindig megvan a méltóság és épúgy megvan akkor is, amikor magából végsőkig kikelve elűzi az ebédlőasztaltól a családját. Arra kell figyelni, egész férfi olyan helyzetekben, amikor a legnehezebb egész férfinak lenni, - a színésznek majdnem elérhetetlen feladatot kell teljesíteni.

Csortos mindezt hiánytalanul végzi. A darab sorsa kizárólag az ő játékára van bízva és ő viszi sikerre. Amit csinál, az igazolása a magyar színművészetnek, amelyben bizony sokszor már kételkedni kezdtünk. Clausen szerepében elérte egy érdekes és jelentős színészi pálya tetőpontját. A többi szereplő jóformán csak staffage mögötte. Tőkés Anna kissé halvány reliefet mutat Inke szerepében, Rajnai nem egészen az a "Bierkutscher", akinek a költő elképzelte, viszont Sitkey egészen helytáll, mint Wolfgang professzor felesége. Bárdi is a darab színvonalán dolgozik. A rendezés, Hegedűs Tibor munkája, nagyon jó színpadi teljesítmény.

*

A Csongor és Tünde drámairodalmunknak az Ember tragédiája mellett legnemesebb és az élet legnagyobb szélességét és mélységét átfogó alkotása, a színpadon sohasem tudott gyökeret verni. A legkitűnőbb kritikusok méltatták Gyulai Páltól Babits Mihályig, jobb rendezők vezetése alatt. Weiner Leó finom és elegáns zenéjével támasztották alá. Mégis mindig dísz-előadás jellege maradt, alkalmilag színre került, de a műsoron nem tudott maradni. Akár a Bánk bán, drámairodalmi prestige, de nem szinpadi siker. Hogy mi ennek az oka, azt bajos megmondani.

A szerkezet lazasága? A valóságos drámai akció hiánya? A két vezetőszerep líraian telített drámaiatlansága? Bizonyára ezek az okok is és még egy sereg más, szóval meg nem jelölhető ok, amelyeket abban lehet összefoglalni, hogy Vörösmarty nagy költő volt, de nem érezte a színpadot. Nem volt meg benne az a képesség, amely megvan számtalan alantas rendű mesteremberben, a Kotzebuekben, a színpad és a nézőtér közvetlen összekapcsolásának speciális képessége.

A Nemzeti Szinház, nagyon helyesen, minduntalan megújítja azt a törekvését, hogy közelhozza ezt a részleteiben elragadó darabot a közönséghez. Márkus László új hatáskörében rendezői ambicióját azzal elégítette ki, hogy új rendezésben hozta színre a Csongor és Tündét. Reprezentáns előadást csinált, mintegy programmjául annak a stílusnak, amelyet meg akar honosítani a Nemzeti Színházban, - egyelőre úgy, hogy mikép képzeli ő a klasszikusok előadását.

A legfeltűnőbb ebben az új előadásban a festői hatásokra vetett hangsúly. Márkusnak eddigi rendezéseiben is azt láttuk, hogy rendezői fantáziája elsősorban festői, a színek játékával, a forma és a vonal alárendelésével igyekszik hatni. Ez a Csongor és Tündé-ben a legfeltűnőbb, nemcsak a színpad berendezésében s a kosztümökben, hanem az előadás vonalainak elrendezésében.

Ezzel kétségtelen hatásokat ér el, legeredetibb és leghatásosabb gondolatai: Tünde és udvarának elvonulása a hegyszirten, a váltakozó világítások játékában és még inkább az Éj jelenete: az éj megszemélyesítője nem jön, mint a régebbi előadásokon a színpadra, csak az árnyéka van életnagyságnál nagyobban a hátsó kulisszára vetítve. Ez nagyon hatásos, szép elgondolás, gondoskodni kellene arról, hogy a színésznő hangja tisztábban hallható és dikciója is erőteljesebb legyen. A díszletek romantikus stílusa teljesen hozzásímul a darab stílusához.

A szövegben, amennyire emlékezetből meg tudtuk állapítani, a régi, még Paulay Edétől származó dramatizálás maradt meg, - úgy érezzük, kissé bátrabb rövidítés használt volna a darabnak. Feltünt a Ledér két jelenetének hatástalansága: itt a hiba bizonyosan nem csupán a színésznőben van.

A szereposztás ujdonsága Márkus Emilia Mirigy szerepében. Nincs meg benne Jászai démoni ereje, de jó groteszk alakítás. Az jutott eszünkbe: nem lehetne ezt a szerepet egyszer humorosnak felfogni? Egészen jó az előadásban Kiss Ferenc és Somogyi Erzsi duettje, a három ördögfiú, Pethes, Matány, Juhász triója, Ódry tudósa kis színészi mestermű. A legkényesebb a Csongor és a Tünde szerepe. Ezeknek csak muzsikája van, de nincs drámája. Arra mutatnak, hogy a darabban ma is él, ami Vörösmartyé magáé, az is, ami Shakespeare-hatás, de elavult, ami korbeli bécsi tündérjátékokból való. A két főszerep inkább szavalmány, mint szerep s Abonyi Géza és Várady Aranka a legjobb akarattal sem tudnak belőle mást csinálni.