- Jeremiás Siralmai, III. 1-18. -
Én vagyok az a bizonyos ember, ki sínylődve szenved az Úr miatt,
kinek a teste kinban vonaglik az Ő haragjának vesszője alatt,
jaj, jaj,
engemet Ő sötétben, éjben és nem sugárban járatott,
kétkézzel merte el előlem vödörszám a fényt, a napot,
jaj, jaj,
ellenem fordult, ellenem fordul most is napra-nap,
megfonnyasztotta testemet, kiszárította bőrömet, mozsárban zúzza a csontjaimat,
jaj, jaj,
erődöt épített énellenem, méreggel nyalta körül a helyem,
sötét helyekre ültetett engem, mint halottat, az én Istenem,
jaj, jaj,
sziklákat görgetett az útjaimra, tüskét termesztett ösvényeimen,
lesben álló oroszlán Ő és ólálkodó medve nekem,
jaj, jaj,
az útjaimat elterelte, most gyönge vagyok, mint a gyermek
népemnek csúfja lettem, rólam gúnydalokat énekelnek,
jaj, jaj,
engemet Ő keserűséggel és kábító ürömmel itat,
szakállamat porba mártja, kovakővel tördeli ki a fogaimat,
jaj, jaj,
kiáltok és sikoltok, mert imádságom hasztalan,
jaj, nem gondol énvelem az én Uram, az én Uram,
jaj, jaj - - -
KICSINYESEK
Csak játszani tudnak,
fontosdit és lényegesdit.
Alig koptak ki az álmodásból
és álommá aszott a realitás
ápolt kezeik között.
Az élet, mint olcsó játékszer, úgy berreg-búg a kezükben,
elrontják, mielőtt kezdhettek volna valamit vele.
Ál-istent alkotnak maguknak,
hogy legyen kihez könyörögni
és önérzettel hajtják meg előtte
ál-tökélyük cifra lobogóját.
Lassanként istenekké nőnek
ők maguk is maguk előtt
és elfelejtik, hogyan kell
embernek lenni,
kicsinynek.
