Félre bajusz csókot kapsz! - mondták még egy évtized előtt is a lelkesebb honleányok a lombosabb, a béke tunya éveiből, vagy a háboru viszontagságaiból maradt bajuszoknak.
De mit mondhatnak most, például Meskó Zoltán képviselő legmaibb bajusz-divatjához: a félig meddig csökevény szőrhagymákból konstruált bajuszhoz, amelyet a világ ( tehát a divat) Hitler-bajusz néven emleget?

Ezt a bajuszt nem lehet félrecsapni, se ökölre fogni, de még kipödörni sem. Előjött az ismeretlenségből, mint a szimbóluma a megváltozott világnak amikor tán már bajuszpedrőre se telik az embereknek.

Csak ötven-hatvan esztendőre nézzünk vissza, a magyarok sokat emlegetett bajszaira, ennek a mai bajusznak mását nem találjuk se a dandyk, se a politikusok, a nevezetesebb hazafiak bajszai között.
A ,,hosszubajszu” Aranyember (Timár Mihály) Jókai Mór bajuszát (és érzelmét) példázta. Egy fantasztikus, álmokban élő világ ment el Timár Mihály bajszával.

Kossuth Lajosnak nemcsak a szakálla, de a bajusza is a honszerelmes férfiasságot példázza, amint látni őt a szabadságharci eseményekben ifjan és kimondhatatlanul magnetikus megjelenésével. Szinte megállott a nemzet szívverése, amikor ez a kép eltűnt előle, hogy majd később hófehéren, apánkhoz hasonlóan visszatérjen a nemzeti mitológiába.

Aztán itt voltak azok a mult századbeli busongó hazafiak, akik valamely ki nem mondott fogadalom révén borbélyt nem hagytak nyulni az ábrázatukhoz. Azok a Madách Imre-bajuszos, könnyesre, magányosra, szinte kísértetiesre konyult bajuszosok, akiknek mosoly sohase vonta félre a bajuszát, de még pedrő se.

A mult századbeli fotogáfia- albumokban annyit találkozunk az emberkerülő, az ,,Ember tragédiá”-ját magányosságában átálmodó Madách bajszával, mintha mindenki átérezte volna azt a fájdalmat, amely a nógrádi földesurnak valaha tollat adott a kezébe.

Deák Ferenc, aki még a táblabírók világából jött át, már nagyobb gondot fordított bajszára. Nem engedte azt ázsiai nemtörődömséggel lekonyulni ajka körül, hanem néha megnyírta, igaz, hogy tüskére, bozontosra, mint a süné, de legalább valamely formája volt a mindig szürkülő bajusznak.

Egy ország sorsa függött azoktól a szavaktól, amelyek e harapófogó-szerű bajusz alól kijönnek.
Aztán itt van az emlékezetemben a ragyásképű Andrássy Gyula cigányos, kapaután ültetett bajszával, mintha mindig valcert táncolna a berlini kongresszuson. Jön a balközépről az ifju Tisza Kálmán a cifraszűrével, kipödrött bajszával, mely csak akkor kókadt le, amikor Ferenc József miniszteri föladatokkal bízta meg. E korban még sokfelé járta a paragrafus vagy csendbiztosi formára pödrött bajusz, amelyhez Tiszaujlak egy Roykó nevű patikus révén szállította a kenő pedrőt.

Vasvilla-bajuszok, törökösen nevelt vagy gyujtószállal hímzettre, lyukacsossá ápolt, minden nap a legnagyobb vizsgálódásnak alávetett komoly, szinte vasárnapi bajuszok díszítették a magyarokat.
Mindenki igyekezett az egyéniségét, a legbelsőbb gondolatát, sőt óhajtását is bejelenteni a bajusza
szabásába. A vőlegény tűhegyes bajuszkájától kezdve a meglett és megérdemesedett hazafi bőségesen kieresztett bajuszáig minden karakter a bajuszokban van Magyarországon,- amíg jön Vilmos császár, Ferenc József szövetségese a maga különösen kezelt bajszával, amikor a divat folytán sokan porosz tisztekké váltak az országban. A harsogó hangokon ugyan tompított darab időre a beretvált arcu Wekerle Sándor, meg Tisza István a maga kálvinistásan egyszerű, szinte presbiterinek mondható bajusz és szakállviseletével, de a Vilmos császár -bajusz sokáig járta az országban, különösen az altisztek és más egyenruhát viselő egyéniségek között.

A pandur-bajusz, amelynél jelentősebbé csak a betyár nevelte a maga bajuszát: elment a néprajzi muzeumba a kenderszakállal együtt. A levesek, ha lesznek, nem akadnak meg a bajuszokban.

A másvilágra távozott az a kitartással és muló évekkel nevelt, hosszura eresztett bajusz, amelynek lágy pödörgetése annyi őszies mélabuját tudta belekölteni a hozzávaló férfiú. Amelyben minden ősszülő szál valamely emléket jelentett.
A bajuszpedrőt, öreg borbélyom, tedd a magyar mesemondások közé.

Nem kell félrevágni a bajuszt.

Krúdy Gyula