A japán nők szépségápolása sokkal körülményesebb és hagyományokban gyökeredzőbb, mint az európaiaké.
A szépítőszerek és eszközök alakja és szerkezete ősrégi dolog: a hátkaparó, a masszírozó kalapács, a púderező ecset, a bronz kézitükör, a fogport tartó faládikó, a fehér tollpamacsos fülpálcika, a különös alakú fogkefe, a masszírozókészülék mind-mind drága tartókban, csészékben, ládikákban van elrakva, melyek jobbmódú embereknél jelentékeny művelődéstörténeti értéket képviselnek.
A japán nő szintén fürdéssel kezdi a napot. Csakhogy rendszerint forró fürdőt vesz; csupán orvosi rendeletre próbálkozik hideggel. A hőfok 45-50 fok szokott lenni, melyben európai ember pirosra égne azonnal. A fürdés valóban nem más, mint „leforrázás”, mivel egyazon kádban és ugyanazon vízben még sokan fürödnek szigorúan az etikett szerint: a ház ura, az asszony, a gyermekek és a személyzet.
Természetes, hogy erre a fürdésre szappant nem használ senki, nem szabad a vizet bepiszkítani. A szolgák ledörzsölik és megtörölgetik úrnőjüket, azután az ammaszán-nak nevezett vak masszőr megdögönyözi és masszírozza. A vak masszőröket azért kedvelik, mivel ezek tapintó érzéke fejlettebb és a nyomás ereje és gyengédsége náluk jobban érvényre jut.
Masszázs után toalettszekrénykéjéhez guggol a japán nő és felállítja rajta tükrét. Az a szekrényke, melyre tükrét állítja, egyszersmind tartalmazza a szépítőeszközöket is. Kézitükörül bronztükör szolgál; ennek a háta művészi vésésekkel van teli, sokszor pedig cizelláltak; leginkább kínai eredetűek. A frizura megcsinálása náluk is egyik főrésze a szépítésnek, még a legnehezebb sorsban élő nők is nagy gondot fordítanak rá.
Apró tégelyekből mindenfelé festéket dörzsölnek most rá az ajakra, arcra, a szem tájékára, nyakra, mellre és karra. Hiúbb nők hátukat és vállukat is szépségvonalakkal láttatják el, ezt a műveletet ügyes komornák végzik. A vastagon felkent fehér festékre bőven én rikítón adnak pirosat, ezért a mi szemünkben furcsa és szokatlan az így kikészített japán nő, pedig némi kis festékhez mi is edzve vagyunk már.
Különösen feltűnőre festik az alsó ajkat, ami által a japán nő sajátszerű, jellegzetes kifejezését teremtik meg. A nyakon, a frizura alatt egy köralakú helyet nem festenek be, hogy a nyak eredeti színe kacérul „kivillanjon”. A frizuracsináláshoz elengedhetetlenül hozzátartozik az Európában csak most általánossá vált kiborotválás, a szemöldök festése és meghosszabbítása. Púdernek általában rizsport használnak, még pedig olyan mennyiségben, amit nálunk el sem lehet gondolni.
A Japán nők hasonlíthatatlanul több olyan eszközt ismernek, melyekkel a férfiak előtt tetszetősebbé teszik magukat, mint az európaiak. Nálunk kozmetikai szalonokban nincsen annyi titokzatos holmi, mint a japán nő szépítőszerei között. Minden résznek megvan a maga külön szerszáma.
A fül számára vékony fapálcika szolgál, lágy, fehér tollpamaccsal; fogkefének olyan kefefélét használnak, melyen a kefesörte helyét a nyél összezúzott könnyű fája adja. A fogporuk évszázadokkal ezelőtt is olyan volt, mint ma. A férjhezment japán nő azonban - ha híven követi az ősi japán szokásokat - asszonyi méltóságának jeléül feketére festi fogát.
A mindennapi toalett finomságai, melyek nálunk csak kevés nő életében vannak meg, a japán nőknél a legáltalánosabbak, régi nép régi kultúrája tükröződik vissza bennük. Minden ilyen szépítőeszközön, melyet a japán nő toalett szekrényében tart, a kelet ázsiai kézművesség iparművészeti formaérzéke és díszítő készsége látszik.
Ujabban már a japán nő is egyre inkább az európai-amerikai szépségápolás útjaira vált át, francia parfümöket használ és villanyszárítóval szárítja haját. A régi szépítőszerek és eszközök, melyeknek minden porcikájában alkotójuk lelke lüktetett, erősen tünedeznek és már nincsen messze az az idő, mikor múzeumok szekrényeiben fogják őket csodálni. Csak a hiúság és a szépítenivágyás örök, az eszközei mulandók, mint maga az ember ...
Irta Kilián Zoltán
