A beteg gyermeklélek helyett előbb az egészségest kell megmenteni – Gyermekek helyett a szülőket ülteti az iskolapadba.

Montessori Mária doktornak hívják ezt a nagyon szimpatikus, nagyon disztingvált asszonyt, aki szemben ül velem az Eötvös-kollégium vendégszobájának pamlagán és sok jóindulattól, de az utazástól kissé kimerülten rám mosolyog. Asszony? Nem is asszony a hatvanéves Montessori Mária, de lány – „vénkisasszony”, mondták volna rá húsz esztendővel ezelőtt és a legudvariasabbak sem tudtak volna elnyomni ilyenkor egy csúfondáros mosolygó kis grimaszt.

Nos, ez a hatvanéves kisasszony, akinek sohasem volt gyermeke, gyermekek millióit tette boldoggá. A nyaka közé sohasem fonódott két forró kis kar, fülébe sohasem csókolta bele egy maszatos kis száj az élet legszebb szavát, azt, hogy „anyám” - és mégis, sok millió kisgyerek megértő, jóságos anyja volt. Néha talán megértőbb, jobb, mint az igazi...

Fiatal orvosnő voltam – mondja multba révedező tekintettel Montessori Mária - és a fejlődésükben elmaradt gyerekek lélektanával foglalkoztam. Egy orvoskongresszuson kellett volna beszámolnom idevonatkozó kísérleteim eredményeiről, mikor megtudtam, hogy Erzsébet magyar királynét megölték Svájcban.

Egy olasz ölte meg, hazámfia. És akkor érlelődött meg bennem a gondolat, hogy a beteg gyermeklélek helyett előbb az egészségest kell megmentenem. Az. egészséges gyermek lelkét, mely vagy elhanyagolt, káros erkölcsi hatások szabad prédájául engedett tévelygő kis madár, vagy ellenkezőleg - a helytelen szigor, társadalmi konvenciók, rossz példák béklyóiban vergődő rabszolga.

Felszabadítani a gyermek-rabszolgát: ez volt tehát Montessori Mária doktor nagy és szép gondolata. Hogy kezdett a megoldáshoz? Úgy, hogy iskolapadba ültette - nem a gyermeket, de szüleit és tanítóját. Megszámlálhatatlan azoknak a tanfolyamoknak a száma, melyeken Montessori Mária, majd később tanítványai elkalauzolták a szülőt és a tanítót a gyermeklélek rejtelmeibe.

Megmagyarázta nekik például, hogy hiába küzd az anyu sötét fenyegetésekkel és büntetésekkel a gyermek apró füllentései ellen, ha csak egyszer, egyetlenegyszer hazudik bele a telefónba a gyereke előtt egy fejfájást, mint zsúr-lemondási jogcímet. Bebizonyította, hogy a hat, sőt néha 4-6 éves korától tizennégy-tizennyolc évéig padhoz rögzített gyermek érzékszervei nem fejlődhetnek szabadon, hogy fantáziájuk ellankad és semmi kupoláink nincs a reális élettel.

Az életre kell nevelni a gyermeket és nem az iskolára - mondja Montessori Mária. - Azokban az óvodákban például, melyekben az én rendszerem szerint dolgoznak, a gyermek nem padban ül, hanem szabadon mozog. A babájának (mely majdnem akkora, mint ő) a saját méreteihez szabott kis szobája, konyhája van, melyet - tanítója utasítása szerint - többnyre maga fúrt, faragott, ácsolt és ragasztott össze. A babaágyat ő maga ágyazza be, az ágyneműt egyedül mossa, vasalja, sőt varrja, a parányi konyhában a maga főz, mosogat és törülget.

Később - a gyermekkel együtt – a játék is egyre nő, a végén egyszer csak azon veszi észre magát, hogy most már valóság lett a játékból: saját magának főz, mos, vagy varr ... Az ilyen módszerrel nevelt gyermek sohasem fogja utált, kényszerű robotnak tekinteni a munkát, hanem jókedvű, hasznos játéknak.

És nem következik ebből az, doktoresa - vetjük közbe, - hogy a gyermek túlkorán ismerkedik meg a munkával és elmaradnak az életből a fantázia édes, szép, céltalan játékai?
Nem! - hangzik az energikus válasz. - Az én iskoláim tanítói sohasem nyirbálják meg a gyermek fantáziáját, ők nem nevelnek, a gyermek egyedül neveli magát tanítója óvatos irányítása mellett - a jó tanító, higyje el, gyakran a gyermektől tanul.

És az könnyen lehet, hogy az én módszeremmel nevelt gyermek nem tud többet a régi iskolák megkínzott kis diákjainál: de hogy az élet praktikus, reális követelményeivel szemben jobban megállja a helyét, hogy boldogabb, szabadabb felnőtt lesz belőle - arra már bizonyítékaim vannak.