Az egész Belváros, de a Belvárosnak igazán apraja- nagyja ismeri azt a micisapkás, fürge, loholó fiatal embert, aki egy óra tájban mint egy hajósziréna vészjósló hangon elbődül a Váci- utca torkolatánál a hóna alatt a friss déli lapokkal, ugyszólván pillanatok alatt végigszáguldja az elegáns belvárosi utcákat. Ezt a fiatal embert Mukinak hívják mindenki ezen a nevén ismeri, az igazi nevét még ő maga sem mondja meg.

Muki a legenergikusabb, a legviharzóbb, a legszenvedélyesebb rikkancsa Budapestnek.
Megvannak az állandó törzsvevői, akiknek jaj, ha már lap van a kezükben, amikor Muki velük találkozik. Muki ilyenkor megsemmisítő pillantással méri őket végig- e sorok írója például, aki szintén belvárosi lakos, egyenesen reszket Mukitól s nem restelli bevallani, hogy- elbujik Muki elől, ha véletlenül, nem Mukitól vette meg az aznapi „Est”-et. Arról nem is beszélve, hogy Isten ments, ha egyszer Muki- aki nagy sportember-, sportdolgokról kezd beszélni. Annak aztán se vége se hossza…

Mukiről most kiderült, hogy huszonöt éve rikkancs.
Az ujság és az ujságiró, akiknek gondolatait és nyomtatott sorait Muki 25 évig terjesztette, szinte meghatva interjuvolja meg a pompás munkatársat, a Váci- utca hires rekedt Mukiját, aki emlékeiről, pályájáról, multjáról és jövőjéről így beszél:

1907-ben lettem rikkancs, az „Esti Ujság”- ot kezdtem árulni. Az „Esti Ujság”- ból akkor el lehetett adni 200 példányt, de csak az olyan árusítónak, akinek gyors volt a lába. De aztán jött Braun Sándor lapja, „A Nap”, amely uj rikkancs szervezetet állított föl, staféta- rikkancsokat, akik egyik saroktól a másikig rohantak s így az egyidőben megjelenő „Esti Ujság”- ot néhány száz méterrel minden nap leverték. „A Nap” többet is fizetett nekünk, ugy, hogy lassanként mind átpártoltunk „A Nap”- hoz. Igaz, Braun Sándor aranyember volt.

Nem volt olyan rikkancs, aki, ha fölment hozzá, hogy éhes vagy nincs cipője, hogy ő néhány forintot ne nyomott volna oda neki. Ugyanígy járt az „Uj Hirek” a Déli Hírlap”- pal, Lázár Miklós lapjával, amelyet a publikum nagyon szeretett, volt olyan nap, hogy én és a feleségem 1999 példányt is eladtunk belőle, pláne, ha valami nagyobb „szenzi” is volt benne. Egy órakor azután jött Az Est. Ment, mint a cukor, meg voltam elégedve. A Váci- utcában mindenki ismer, én is ismerek mindenkit.

Hires vevőim voltak: Klüry Klára, az öreg Wekerle, Pálmay Ilka, Désy Zoltán, Tisza István, Polónyi Géza is vett tőlem akárhányszor lapot.

Tiszát szerették, mert ő alatta minden árusító annyit keresett, amennyit akart, mindig voltak nagy politikai események. Aztán jött a háború, jöttek a rendkívüli kiadások.
Egy kiadást ötször is el tudtuk adni, pláne, ha azt kiabáltuk, hogy rengeteg a fogoly. A legtöbb lapot a háború kitörésének napján adtam el. A Kossuth Lajos- utcában, a Nemzeti Kaszinó előtt olyan tömeg fogott körül, hogy megakadt a forgalom, a mágnások leszaladtak a Kaszinóból és 2-3 meg 5 koronát ígértek egy ujságért, csak adjak nekik. Aznap 150 koronát kerestem.

Sportember vagyok, 1913-ban én alapítottam meg Braun Sándorral, Sebestyén Arnolddal és Stahler Nándor főrikkanccsal a Lapterjesztők Sportklubját, amely ma komoly sporttényező. Én az atlétikai osztály vezetője vagyok, legjobban a bokszot kultiváltuk, mi kezdtük az egészet. Magyarország a boksz sportját, a lapterjesztőknek köszönheti. Ma a lapok messze nem mennek, úgy, mint régen, nagyon meg kell fogni a dolgot és nagyon szemfülesnek kell lennie annak, aki ma el akarja adni az „auflágot”.

Megkérdeztük Mukitól, hogy szerinte mi érdekelné legjobban a publikumot?
-A politikai panamák és a nagy gyilkosságok, azok, amelyeknek földerítése hetekig eltart.
- Mondja, Muki, nem szeretne egyszer lapkiadó lenni? Amerikai mintára, mint Pulitzer?- ha ugyan hallotta a nevét…
- Hallottam, de isten ments. Én ma már csak árulni akarom a lapot továbbra is és fogom is, amíg a lábam bírja. Ez biztos üzlet. Na, Isten, áldja, szerkesztő úr, rohanok az esti lapokért…