|
Brüning kancellár külpolitikai programbeszéde
Berlin, május 8.
A békeszerződések nagy szerencsétlensége az volt – mondotta a kancellár -, hogy győztesek azt hitték, hogy a világ minden javát és értékét maguknak biztosíthatják, a legyőzötteknek pedig elég lesz a könny is, hogy megsirathassák szerencsétlenségüket. Ha ebben a fölforgásban nem áll be változás, akkor a világ mind mélyebbre süllyed a rettenetes nyomor mocsarába. A normális viszonyok helyreállításához bizalomra és megint csak bizalomra van szükség. Hogyan fejlődjék ki azonban a bizalom, ha még mindig fönnáll az egyenlőtlenség a győzők és legyőzöttek között. A német jóvátételi fizetések idézték elő az egész világon a teljes gazdasági káoszt. Egyszer már megegyenlítettnek kell nyilvánítani ezt a számlát, ha azt akarják, hogy a háboru valóban befejeződjön. Csakis ez lehet a küszöbön álló lausannei jóvátételi konferencia föladata, amelynek teljesitésétől függ, milyen sors vár majd nemcsak Németországra, hanem az egész világra. A válság gyorsan halad utján s az államférfiak még mindig tanakodnak, mert tulságosan nagynak látják a föladatot és tulságosan félnek saját népüktől. Egyre nő a távolság a válság rohamléptei és a diplomácia vontatott tempója között. Ki viseli a felelősséget ezért a késedelemért? Nem látják-e, hogy a népek kiölt reményeinek sirjából a tagadás és rombolás démonikus szellemei közelednek? Nem lehet tovább várni, mert a népek nem tudnak és nem akarnak várni. |