Egyik vidéki gazdaszervezet vezetője irja nekünk a következő sorokat:
„Az adományozott könyvtárat, melyet más helyiség hijján a korcsmában helyeztünk el, minden hiány nélkül vissza fogjuk adni. Nagy szomorusággal vagyunk telve, ez a nagy baj a falvakon és kinek van akkor kedve, bármilyen jó könyv legyen is az, olvasgatni. Bizony senkinek sem. A falvak tele vannak szomorusággal és panasszal, csak az a baj, hogy panaszkodhatunk, sirhatunk, de azért nem segit rajtunk senki.

Mi, kisgazdák, a Titanic sorsára jutunk, már vészkiáltások hangzanak, hogy elveszünk. A mult héten találkoztam a végrehajtóval a szomszédközségben, aki előző napon nálunk volt zálogolni, harmincöt kisgazdánál. Én azt mondtam neki, hogy beszéltem az ügyvéddel, aki azt közölte, hogy még nem muszáj végrehajtani nálam, még várnak egy bizonyos ideig. A végrehajtó erre azt felelte, örül neki, hogy nem kell ujra kiszállni, mert ugyis annyi a dolga, hogy nem birja. Pedig saját autója van és mégsem bir a dolgával egy járásban. Gondolkodjunk egy kicsit efelett.

Ezelőtt öt évvel visszamenőleg ötven évig, ötven év alatt nem járt annyit a végrehajtó a kisgazdáknál, mint most az idei évben. Azelőtt nem kellett autó a végrehajtónak, két vak bivallyal beszekerezhette volna három vármegye kisgazdájánál lévő végrehajtását. De hát végrehajtóval nem lehet a kisgazdáknak jobb jövőt hordani.”

Eddig szól a levél. Igy látja az egyszerü gazdaember a helyzetet.
Sokat tanulhatunk belőle. Megérthetjük, hogy a nyomoruság, a sok baj ránehezedik a falusi lelkekre, kipusztit belőle minden iránt való fogékonyságot és érdeklődést. Annyira el van foglalva a betevő falatért való küzdelemmel, hogy csak a mát látja, a holnap egyáltalán nem érdekli. Ez pedig végzetes veszedelmet rejt magában. A gazdasági válság lassan lelkiválságot idéz fel, amely egyre jobban, és jobban felkavarja a hangulatot. Ebben a légkörben a demagógia fáklyájával járják felelőtlen elemek az országot és igyekeznek a lelkekben forrongó válságos állapotot lángra lobbantani, hogy a pusztitó tüzvészben egyéni önző céljaikat megvalósithassák. Hogy eközben azután magyar emberek, családok ezrei és százezrei pusztulnak el, hogy a csonkaország létét veszélyeztetik, mindez az ő lelkiismeretüket egy pillanatra sem háborgatja.

Ennek azonban nem szabad megtörténnie.
Nem pusztitó lángra, hanem felvilágositásra, a lelkek megnyugtatására és megerősitésére van szükség. Lássák és érezzék a falu lakói, hogy segélykiáltásaik nem hangzanak el hiába, hogy igenis törődnek velük. Tudják és ismerjék meg azokat a nehézségeket, mellyel az ország vezetőinek meg kell küzdeniök. Hitet, reményt kell önteni a lelkileg eltompult falusiakba, hogy tudjanak bizni egy szebb és jobb jövőben. Össze kell fogni erre a munkára minden szervezetnek és minden embernek, aki a faluval és annak népével foglalkozik. Minden eszközzel meg kell akasztani a felelőtlen, romboló munkát, mely csak nagyobb szenvedést és ujabb megpróbáltatást hozna rájuk. Akkor nem fog megtörténni, hogy egy százhusz kötetes könyvtárat azért kell a faluból elvinni, mert nem akad a gazdák között, aki olvassa azokat és saját hasznára forditsa az olvasottakat.