Weiss Fülöp bizonyára ismét szerénységével s nem a stréberek gőgös hiuságával viseli frissen kapott nagyuri cimét. Bankelnökök ma nem örvendenek tulságos népszerüségnek a világnak abban a zilált részében, amely a Rajnától a Duna torkolatáig terjed.
A modern kapitalizmus kapitányai a nagy tömegek szemében elvesztették a csatát és a megvert hadvezér számára eddig még soha és sehol nem termett babér. Weiss Fülöp kivétel e szabály alól: először, mert a Kereskedelmi Bank elnöke nem vesztette el a csatát, amelyet fiatalos erővel és magas korának nyugalmával és bölcsességével viv még ma is, másodszor, mert ez a bankelnök sohasem kereste a népszerüséget s ezért vált Magyarországnak talán egyetlen népszerü bankvezérévé.
A modern nagybank nem közjótékonysági intézmény.
A bank, s erről az igen egyszerü igazságról a közvélemény tulgyakran megfeledkezik, elsősorban s majdnem kizárólag pénzkeresés céljából alapitott magánvállalat, magánemberek tulajdona, nemkevésbé, mint a nagyipari vállalat vagy a nagybirtok. Csak a finánctőke hatása és befolyása a termelésre nagyobb, mélyebb s a politikai elágazásai szembetünőbbek.
De mindegy, a bankvezér első kötelessége saját magával, részvényeseivel, de az egész országgal szemben, hogy bankja aktiv maradjon, vagyonát ne veszitse el s ne szoruljon soha azon a cimen, hogy ez az ország fontos érdeke, az adófizető pénzére és támogatására.
Ezt a kötelességét pedig Weiss Fülöp mintaszerüen, példásan, a régi vágásu kereskedő, a „königlicher Kaufmann” egész szivós erélyével, okosságával és előrelátásával teljesitette. Zavaros időkben jólesik tudni, hogy ez a magyar nagybank soha, egy pillanatra sem rendült meg, hogy a szénája tökéletesen rendben van, hitele és tekintélye érintetlen, igazgatói nem tollasodtak meg, mialatt a betevők és részvényesek pénze eluszott.
Ez van olyan nagy érdem, ha nem nagyobb, mint azoknak az uraknak a gyakran elég szerény értékü szolgálatai, akiknek ugyanaz a kitüntetés jutott osztályrészül, mint amellyel ma az ország az ősz bankelnököt megtisztelte.