A Gróf Haller utca 30-as számu házban Molnár Béla volt banktisztviselő kibérelt egy souterrénhelyiséget, hogy ott olcsó éjjeli szállást adjon a hajléktalanoknak. 50 fillért kér egy ágyért egy éjszakára és 42 fillérért adott vacsorát. Most olyan bejelentések érkeztek a rendőrségre, hogy Molnár pincéje nemcsak a hajléktalanok menedékhelye, hanem beteges férfiak menedékhelynek is használják.

Nem egyszer jól öltözött urakat láttak lesurranni a pincébe, amelynek környékén idősebb férfiak szólítgattak meg fiatal fiukat és magukkal hívták őket. A legsötétebb Ferencváros mélyén, barakkok, földszintes viskók és mogorva bérkaszárnyák között áll.

Vasárnap este, amikor ott jártunk, egyetlen ablaka sem volt kivilágítva és a csukott, fekete ajtón egyetlen sor írás sem figyelmezteti a járókelőket, hogy a souterrén ,,jószívű bérlője” a nyomorgókon segít”. Ketten megyünk le a nyaktörő lépcsőkön és már az első pillanatban az infernális nyomornak ijesztő képe tárul elénk.

Kidülledt szemű, félelmetes, rongyos éhező emberek üldögélnek és hevernek mozdulatlanul az ágyakon, alig van egy- kettőn jobb ruha. Husz huszonöt ágy állt a szobában, szorosan egymás mellett. Először az irodába” kell jelentkezni, egy szőke, szemüveges fiatalembernél. Szigorúan végigmért tetőtől talpig, részletesen kikérdez, kik vagyunk, mit akarunk, ki adta a címet, honnan jöttünk.

Állásnélküli borbélysegédek vagyunk, most jöttünk Pécsről, munkát keresünk.. A címet a Keleti előtt kaptuk... Vacsorázni szeretnénk és itt akarunk aludni...Némi alku után ketten 1 pengő 96 fillért fizettünk, ezért kaptunk vacsorát és egy ágyat, persze ketten. Bevezettek egy kisebb szobába, ahol négy ágy állott egymás mellett. Itt fogunk aludni... Alhatnak együtt- mondja a szőke fiatal ember-, de ha jobban tetszik, mások mellé is lefekhetnek.

Ruzsos ajku fiura mutat, aki fáradt arccal néz végig. Egy pillanatra kitakaródzik, meztelenül fekszik az ágyban... Vacsorára valami förtelmes ízű kotyvalékot adtak és azt mondták: Tessék a leves! Óvatosan kanalazzák a tányér tartalmát az asztal alá és közben megismerkedünk a társasággal. Egy 30 év körüli színész van közöttünk, aki a Fővárosi Operettszínház kóristája volt. Már három éve van állás nélkül: ha néha kap egy kis pénzt régi kollégáktól, kifizeti a lakását, meg a kosztját, ha pedig nem, akkor adós marad. Az utcára hónapokig ki sem megy. Ebédhez kel csak föl, meg vacsorához. Itt fekszik naphosszat az ágyban...

Egymásután jönnek a ,,vendégek”, van aki vacsorázik, soknak erre sem telik. Szörnyűséges látvány. Rongyokba lóg az ingük, ruha nélkül sétálnak egy darabig, azután lefekszenek Kettesével fekszenek az ágyban, pedig sok ágy még üresen áll.

Van közöttük állásnélküli magán hivatalnok, kőművessegéd, kifutó, akinek munkája van. Recsegő hangu rádió szólal meg az egyik sarokban, senki sem figyel rá. Fölszabadult sóhajjal lépünk ki a sötét, elhagyatott utcára A sarkon posztoló rendőr ismeri a pince nyomorúságos lakóit:
Folyton jönnek panaszra fiatalabb emberek - mondja – csak egyszer zavarják és csábítgatják őket. Eddig csak egyszer sikerült egyik kollégámnak, Lengyel II. Istvánnak tetten érnie egy volt nagyurat, akit nem a nyomor vitt a pincelakásba...